Keressetek és találjatok!

Jó interjúalanyokat találni igazi művészet. A szakma legnehezebb része. Aki erre nem képes, az nem lesz képes megmaradni ezen a területen.

A jó újságíró persze nyitott szemmel jár és gyakran elképesztően jó témákat sodor elé az élet - ebből persze nem mind lesz cikk. Kell hozzá egy adott lap érdeklődése és annak a beleegyezése is, akivel a dolgok történnek. A saját ötletek megléte irtózatosan fontos. Az első lépés, ha az ember jelentkezik egy újságnál, hogy témaötleteket kell küldenie. Elképesztő, hogy már ezen hány potenciális jelentkező elvérzik ám...! Pedig akinek már az első alkalommal sincsen tucatnyi ötlete, az csak azt jelenti, hogy meg se nézte az adott lapot, vagy totálisan béna. (Sorry, de tényleg!)
Mindenesetre ha az ember a saját témáit jó színvonalon és időre adja le, hamarosan számíthat rá, hogy a lap szerkesztőitől olyan megbízásokat is fog kapni, amihez lövése sincsen. Ezek nem az ő ötletei, tehát kiindulópontja sincsen hozzá, de még interjúalany ötlete se.
Itt kezdődik az igazán izgalmas újságírói munka.
Ez persze néha kétségbeejtően reménytelennek tűnik. Mert hát mit kezdjen az ember az olyan kérésekkel, miszerint a rák világnapja alkalmából találjon egy mellrákból kigyógyult 25-30 közötti nőt, aki kellőképp csinos és fotogén. Vagy egy olyan anyát, akinek majdnem vízbe fulladt a gyereke, de aztán szerencsésen megmenekült. Olyan orvost, aki nem fogad el hálapénzt. Vagy szülőt, aki iskola helyett saját maga oktatja a gyerekét magántanulóként.
Ezek a példák nem légből kapottak. Az elmúlt húsz évben mindegyikhez személyesen is volt szerencsém - és kisebb-nagyobb nehézségek árán mindegyikhez sikerült is megfelelő alanyt keresnem. A riportalany megtalálása ugyanis az újságírói munka legfontosabb része.
Rákból gyógyult nőt nem találtam könnyen. A nagyobb rákkal foglalkozó szervezetek ugyanis nem tudtak kellőképp fiatal alanyt ajánlani számomra. (A kor fontos szempont volt, hiszen egy kifejezetten fiatal nőknek szóló magazin számára készült a cikk.) De végül egy régi riportalanyom, aki egyébként orvos segített és megkérdezte egy páciensét, vállalná-e az interjút. És vállalta.
Olyan anyát, akinek kis híján vízbe fúlt a gyereke először vízimentőknél próbáltam találni, de nem sikerült, mert ők csak igazán tragikus végű esetekhez tudtak volna elirányítani. Itt szerencsére az iwiw segített, és egy régi ismerős, aki hajlandó volt elmondani az ő történetét.
Hálapénzt visszautasító orvost szerencsére ismertem, de nem akart nyilatkozni erről, mert nem tartotta különösebb értéknek, amit csinál. Ő ilyen volt. Viszont szerencsére egy ismerős kollégája szóba állt velem.
Olyan szülőt pedig, aki nem engedi iskolába a gyerekét, hanem inkább ő maga tanítja, szerencsére a neten találtam. Ők nagyon szívesen beszéltek arról, miért és hogyan vágtak ebbe bele, mert valóságos kis mozgalmat akartak amúgy is indítani a témában, hogy sokan csatlakozzanak hozzájuk, tehát nagyon is jól jött nekik egy kis publicitás.
Mint látszik - a megoldás sokféle lehet. A nagy és kiterjedt kapcsolati háló sokat segít, és az internet igazi áldás. Ennek ellenére a riportalanykeresés sok munkával jár, és sok lyukra futással. Megszámolni sem tudnám, hányszor utasítottak már vissza. De feladni nem szabad - pláne, ha az ember szeretne a szakmában megmaradni.
Persze, ha az ember NAGYON nem találja meg az ideális alanyt, természetesen jól teszi, ha idejében jelzi a szerkesztőnek. Elképzelhető, hogy tud segíteni. És persze vissza is lehet utasítani bármilyen megbízatást. De ha ez túl gyakran történik meg, előbb-utóbb nem kap újabb feladatokat.

Az alábbi cikk a Nők Lapja Egészségben jelent meg, és elkészítése egyáltalán nem volt könnyű feladat. Jelzi is, hogy hárman készítettük. Két nagyon ügyes újságíró is elakadt, mert tudtak ugyan szakértőt találni, és érdekes tényeket gereblyéztek össze, de még mindig hiányzott a cikk lelke: a személyes történet. Az az ember, akinek a személyes példáján keresztül az olvasó is megérti, miért fontos ez az egész téma. Mert persze mindenki tudja, hogy a kaja szar a sulikban. De mit kell ezen rugózni? Hát jelzem, nagyon is fontos. És néhány embernek tényleg az egészsége múlhat rajta. Mivel ez az én témám volt, szerkesztőként hozzáadtam még pár sztorit, sztárt, így lett az unalmas menza téma izgalmas cikk.

Kattints ide, ha el akarod olvasni a cikket: Mivel etet a menza?

Read the rest of this entry »

Posted in étkezés , Nők Lapja Egészség , riport , riportalany

Művészeti pánik - a világ legdrágább festményeivel

Ez a világ legdrágább képe. 2011-ben 269-4 millió dollárért kelt el. Paul Cézanne festette. Döbbenetes ár - száz millió dollárral több, mint amit öt évvel korábban, 2006-ban adtak Jackson Pollack egy festményéért. Elképesztő összegek ezek, nem csoda, hogy az átlagember számára felfoghatatlan, miért is kerül ennyibe egy festmény. Hogy a klasszikusokat idézzem, hát mi kerül ezen ennyibe?

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mely cikkeimre vagyok a legbüszkébb, gondolkodnom sem kellene, mert mindenek fölött áll a Nők Lapja Évszakokban évek óta megjelenő művészeti cikksorozatom.
Nem csak azért, mert a Nők Lapja gyerekkorom óta a legkedvesebb újságom, és őrületes megtiszteltetés írni bele, még akkor is, ha ez nem a hetilap, "csak" a negyedéves verzió. De azért is, mert a művészettörténet szak elvégzése életem legnagyobb kihívásai közé tartozott. Igen, tudom a bölcsészkart a reáltárgyakat tanulók nem sokra becsülik és be kell vallanom, joggal. Sok vizsgára kaptam potyaötösöket - de a művészettörténet egészen más tészta. Kőkemény munka volt ott tanulni, ezért vagyok olyan nagyon büszke arra, hogy elvégeztem. Az meg külön öröm számomra, hogy használni is tudom amit ott tanultam és így az újság lapjain keresztül másokkal is meg tudom osztani a szenvedélyem.
Az egész újságírósdi erről szól ugyanis - az ember el akar mesélni egy történetet, és ha szerencsés talál olyanokat, akiknek tetszik a sztorija. Kezdetben a család a legfőbb kritikus, de bevallom, az ő lelkesedésük folyamatosan csökken. Ha az ember sokszáz cikken túl van, eljön a pillanat, amikor már nem mutatja meg a nyersanyagot elküldés előtt a szeretteinek, hogy véleményt mondjanak róla. És egy idő után már a kész művet se teszi eléjük büszkén. Mert nem ájul el tőle senki. Ez munka, pénzkeresés, nem jár érte dicshimnusz. Valójában apukámon kívül a családban már régóta nem követi senki, hogy miket írok. A férjem meg különösen nem. Senki nem próféta a saját hazájában, na.
Az egyetlen kivételt a művészeti cikkeim jelentik. Ezeket kifejezetten szereti még az én kritikus férjem is, mert azt mondja, mindig újat tanul belőle és mert olyan dolgokat írok, ami nem köszön vissza más lapokban. És ez nagy dicséret tőle, mert nem különösebben ajnározós típus. De ezeket a cikkeimet sokra tartja, és folyamatosan mondogatja is, hogy könyvet kéne belőle összeállítanom. És most már ott tartok, hogy nem csak ő mondja ezt, de nála nagyobb kiadói hatalommal rendelkező emberek is, szóval kis szerencsével és sok-sok munkával előbb utóbb lesz ebből még valami. Persze addig még sok szenvedés van előttem, merthogy bevallom, minden egyes művészeti cikkért szó szerint a poklot járom meg. Minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy képtelenség lesz megírni, túl sokat markoltam, elhibázott az ötlet is, és nem fog menni. Sok-sok héten át dolgozom rajta, és a végén mindig totálisan bepánikolok, és azt sikoltozom, hogy lehetetlen feladat volt amit elvállaltam, és nem tudom megcsinálni. Aztán persze a végén mindig összeáll, megjelenik és őrült büszke vagyok rá.

Ez a cikk a Nők Lapja Évszakokban jelent meg 2008-ban.

----------------------------

Minden idők legdrágább festményei

Egy darab vászon. Lehetne zsebkendő, lepedő, vagy éppen terítő. Ám a sors szeszélye folytán festmény került rá, így értéke ma már milliókban mérhető. Vannak, akik túlzásnak tartják majd az alábbi festmények árát. Vannak, akik úgy vélik, nagyon is megéri a pénzt, amibe került. Fodor Marcsi most annak próbált utána járni, miért kerültek ennyibe, és vajon a legdrágábbak a legjobbak is egyben?

1. Jackson Pollock: No. 5, 1948 - 140 millió dollárért kelt el 2006-ban

Ez a kép soha nem került árverésre, egy magáneladás során sikerült a vevőnek ilyen elképesztő árat kialkudnia. Amikor kitudódott, hogy ez minden idők legdrágábban eladott festménye, a legtöbb ember érthetetlenül szemlélte a festményt. Pollock képeit ugyanis nem könnyű megérteni. Látszólag egy összevissza csepegtetett irkafirka egy óriási vásznon. De valójában mély filozofikus tartalma van. Pollock egyfajta sámánisztikus hagyományokat követő varázstánc során festette alkotásait, gyakran kábítószer hatása alatt. A szakértők szerint a kép értékét az emelhette ilyen magasra, hogy több alkalommal bemutatták a Modern Művészetek Múzeumában, és hogy nagyon kevés Pollock kép van forgalomban.

2. Willem de Kooning: A Nő III. 1953 – 137 millió dollárért kelt el 2006-ban

Ha Pollock sikere meglepte az embereket, az eddig csak szakemberek körében népszerű holland festő, de Kooning képe végképp megdöbbentett mindenkit. A rajta látható kifejezetten rút, taszító nőalak nem éppen az a festmény, amely kellemes hátterül szolgál a szalonban. A nőkről a festő egész sorozatot festett, mindegyik nagy fogú, vicsorgó, öreg, lógó mellű, üres szemű riasztó idős asszonyokat ábrázol, akik láthatóan taszítják még a festőt is. A kép maga a legsötétebb férfirémkép, az agresszív ecsetkezeléssel földszínekkel megfestett, valóságos férfiakon uralkodó dühödt anyaistennő. De Kooning hat Nő című képet festett ebben az évben, de ezen kívül mindegyik múzeumban van. Eredetileg ez is ott volt. 1970-ben került be a Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum tulajdonában volt, de az 1979-es forradalom után nem állíthatták ki, az életbe lépett szigorú vallási szabályok miatt, amely a női test ábrázolásáról szól Végül 1994-ben csendben eladták iráni magángyűjtőnek, és ő adta tovább a milliárdos Steven A Cohen-nek tulajdonába, aki máig gyönyörködik benne. Ez a sorozat utolsó, nem múzeumban őrzött darabja, és mivel valószínű, hogy a többi soha nem kerül majd eladásra, ezért lehetett érte ilyen sokat kérni. 

3. Gustav Klimt: Adele Bloch-Bauer portréja I, 1907 - 135 millió dollár, eladás éve: 2006, ma: Neuer Galerie 

Nagy csapás ennek a képnek az elárverezése az osztrák Nemzeti Múzeum számára, ahonnét kikerült, de példaértékű lehet minden olyan múzeumnak, ahová nácik által elrabolt képek kerültek. Klimt aki a szecesszió legnagyobb mestere, három éven át dolgozott a képen, Ferdinand Bloch-Bauer, a gazdag cukorgyáros megbízásából. A modell, felesége, Adele Bloch-Bauer volt, aki úgy rendelkezett, hogy halála után a tulajdonában lévő Klimt festmények az osztrák Nemzeti Múzeum tulajdonába kerüljenek. 1925-ben halt meg, agyhátyagyulladásban, ám a család a végrendeletet nem teljesítette. Amikor 1940-es évek elején a a nácik átvették a hatalmat Ausztria felett, a megözvegyült férjnek el kellett menekülnie Svájcba. Minden tulajdonát, köztük a Klimt festményeket, elkobozták. Végrendeletében minden tulajdona örököseként unokaöccsét és húgait jelölte meg, köztük Maria Altmannt. Bár az osztrák kormány úgy értelmezte, hogy ők a képek jogos tulajdonosai, végül az idős Maria Altmann 2006-ban hosszas pereskedés után megkapta mind az öt Klimt festményt, amelyeket ezután Los Angelesbe vitt. Ezt a darabot magáneladás során adta el Ronald Laudernek, az Estée Lauder cég örökösének, hálából, amiért a per során segítette a családot. A kép megtekinthető a Lauder által felügyelt New Yorki Neue Galerie-ben. 

4. Picasso: Pipás fiú; 1905 - 104,2 millió dollárért kelt el 2004-ben 

A kép valójában rekorder, mert ez a legdrágább festmény, amelyet árverésen eladtak (az eddigiek ugyanis csak magáneladások voltak) Ez volt az első festmény, amely elérte árverésen a 100 millió dolláros álomhatárt. Bár a vevő kiléte rejtély, a szakértők úgy vélik, az nem más, mint Guido Barilla, az olasz tésztamágnás. A kép Picasso rózsás korszaka alatt készült, amikor még csak 24 éves volt. A vásznon egy fiatal fiú látható, akinek bal kezében pipát tart, körülötte és a fején rózsák vannak. Picasso félig-meddig befejezetlenül hagyta a képet, pár nap festés után félretette a vásznat, majd egy hónap múlva érthetetlen módon koszorút festett a fiú fejére és háta mögé, amitől a kép furcsa keveréke lett a nőiességnek és férfiasságnak. A modell valószínűleg Louis, egy utcagyerek, aki önként jelentkezett Picasso modelljéül, mert szerette nézni, ahogy a festő alkot. Amikor a kép elérte ezt a kimagasló árat, a szakmai erősen felhördült és senki nem értette, miért éppen ez a Picasso kép ért el ilyen kimagasló árat, hiszen egyáltalán nem tekinthető a festő mesterművének, az életművében semmiféle jelentős szerepet nem tölt be sem a rózsás korszak, sem a fiú. Valószínű azonban, hogy éppen az adja a kép értékét, hogy egy olyan korszakból való, amelyből más képet nem igazán ismerünk.Na és persze az, hogy egy olyan ember műve, aki a modern művészet egyértelmű zsenije. 

5. Picasso: Dora Maar macskával; 1941 - 95,2 millió dollárért kelt el 2006-ban

Se veled, se nélküled. Picasso minden nő iránt így érzett. Egy se volt neki elég, és egyet se szeretett igazán, csak addig, ameddig éppen viszonya volt vele. Dora Maar azonban meghatározó volt tíz éven át Picasso életében és agyában. Valódi ihlető múzsaként sok kép modellje lett, és okos megjegyzéseivel Picasso művészeti fejlődését is elősegítette. Az 55 éves festőt elbűvölte a nála húsz évvel fiatalabb horvát asszony, és pár napos ismeretség magához költöztette, hogy aztán minden pillanatára és figyelmére zsarnoki módon igényt tartson. Picasso több alkalommal is csábító, buja macskához hasonlította kedvesét, valószínű, hogy ez a képen látható állat jelentősége. De nehéz nem meglátni a hasonlóságot Dora hosszú, híresen ápolt körmei és a macska erőszakosságra utaló karmai között. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a kép elpusztult, mert 1940-ben, nyoma veszett, amikor a képet a nácik elől Párizsból Chicagoba menekítették. Csak a pár éve került újra a nyilvánosság elé, amikor az árverés alkalmából kiállították Londonban, New Yorkban és Hng Kong-ban. Egy névtelen orosz magángyűjtő tulajdonába került, aki ugyanakkor egy Monet tájképet és egy Chagall csendéletet is vásárolt. 

6. Gustav Klimt: Adele Bloch-Bauer portréja II.; 1912 - 87,9 millió dollárért 2006-ban

Ez is egyike az öt képnek, amelyet a modell unokája perelt vissza az osztrák államtól. A modell Ferdinánd Bloch-Bauer felesége, az egyetlen nő, akit Klimt kétszer is a csúcsra repített, még ha csak a tízes lista erejéig is. Az igaz nyertes azonban a New Yorki Christie aukciósház, akinek ebben az évben rekordbevétele volt, mert mind a négy örökösökhöz visszakerült festményt ők adták el, összesen 192 millió dollárért. 

7. Bacon: Triptichon (Szárnyas oltárkép); 1976 - 86,3 millió dollárért 2008-ban 

Ez a legdrágább kortárs festmény, amit valaha is ekkora összeget érte el árverését. Az ismeretlen vevő által megszerzett kép Bacon szerelmének, George Dyernek állít emléket, aki 1971-ben, a festő egyik legfontosabb kiállításának előestéjén öngyilkos lett. Bacon számára óriási trauma volt szeretője elvesztése, és soha nem tudott teljesen felépülni ebből a traumából. Bűntudata volt, amiért magára hagyta a fiút, és ünnepelni ment kollégáival. Az ő kedvükért otthon hagyta Dyert, aki sebezhető, féltékeny és depressziós volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Dyer nem volt az a társasági típus. Amikor találkoztak, a festő már 62 éves volt, és azonnal beleszeretett a harminc éves kisportolt alkatú, szép bűnözőbe, aki fiatal kora óta számtalan börtönt megjárt. Kapcsolatuk főleg szexen, alkoholon és közös kábítószerezésen alapult. És persze később az emlékeken és a bűntudaton. Bacon számtalan képet festett Dyer emlékére, de az elárverezett mű az egyik első alkotás ebből a korszakból, ezért a szakértők szerint a legélénkebb és legtragikusabb. Ezért érhetett el ilyen magas árat. 

8. Van Gogh: Gachet doktor portréja 1890, - 82,5 millió dollárért kelt el 1990-ben 

Gachet doktor nagyon is fontos személy Van Gogh életében. Ő volt az, aki a művészről gondoskodott annak utolsó hónapjaiban. Gachet maga is hobbifestő volt, így nem csoda, hogy jó barátok lettek a festővel. Van Gogh két alkalommal is lefestette a doktort, aki ezáltal hozzájutott a hallhatatlansághoz. A kép két változatban ismert. Van egy kifinomultabb, lágyabb kidolgozású változata, ahol Gachet ahol egy vörös színű asztalra támaszkodik. Ez a párizsi Musée d'Orsayban található. És van egy komorabb színvilágú, fekete ruhás, szaggatottabb vonalakkal készült változat, amelyet a korábbinak tartanak a szakértők, ez került árverésre 1990-ben. A festmény története kalandos, mint Van Gogh minden más művéé. A festő halála után testvéréhez, Teohoz került, ő eladta, majd többször gazdát cserélt, míg végül a 1911-ben a frankfurti Állami Képtár tulajdona lett. 1933-ig lógott ott, akkor levették a falról, és a raktárba tették. Ugyanis a náci párt térhódítása nem kedvezett a modern festészetnek, Van Gogh egyike lett az "elfajzott művészeknek", amelyek műveitől Hitler meg akarta szabadítani a világot. A kép végül Hermann Göring tulajdonába került, ő adta el egy holland kereskedőnek, aki egy műgyűjtőnek adta tovább, aki New Yorkba vitte. A festmény ezután a New Yorki Metropolitan Múzeumba került letétbe, egészen 1990-ig, amikor is eladásra kínálták. Ekkor került a 75 éves kissé bolondos japán üzletember, Saito tulajdonába, aki azt tervezte, hogy a festményt elégeti halála esetén, de végül nem tette meg. 1996-os halálakor derült ki, hogy a kép már nincs a tulajdonában. Valószínű, hogy már évekkel korábban eladta. Hollétéről azóta csak sejtések vannak. Néhány forrás szerint visszakerült Európába. 

 9. Auguste Renoir: Au Moulin de la Galette; 1876 - 78,1 millió dollárért kelt el 1990-ben

A kép nem véletlenül ismerős - egy nagyobb verziója a párizsi Musée d'Orsayban látható, és tagadhatatlan, hogy mindkettő remekmű. Bár csak a lista végén kullog, ne feledjük, hogy majdnem húsz éve került árverésre, ha a tulajdonos ma piacra dobná, valószínű, hogy sokkal nagyobb árat kaphatna érte, hiszen egy olyan képről van szó, amelyet minden műértő ember ismer és szeret. Ráadásul a kép hírnevét tovább növelte 1990-es vásárlója, Ryoei Saito bizarr ötlete, aki úgy tervezte, hogy halála esetén hamvasszák el vele a festményt, és a másik nála lévő remekművet, a listánk nyolcaik helyén található Van Gogh festményt. Az óriási nemzetközi felháborodás miatt Saito végül visszavonta ötletét. A Renoir imádók egy dologban biztosak lehetnek: Renoir képe megmenekült, mert Saito cége 1991-ben válságba került, és a képet kénytelen volt eladni egy svájci magángyűjtőnek. Mivel sürgősen és titokban akart hozzájutni a pénzhez, csak 50 millió dollárt kapott érte. 

10. Peter Paul Rubens: Aprószentek lemészárlása; 1611 - 76,7 millió dollárért kelt el 2002-ben

Ez a legdrágább régi festmény, amely valaha is árverésre került. Az is csoda, hogy egyáltalán felkerült a listára - az efféle mesterművek ugyanis általában múzeumok tulajdonában vannak, akik egyáltalán nem kívánnak megszabadulni tőlük. Ez is csak annak köszönheti, hogy kikerült a piacra, hogy az az osztrák család, amelynél megtalálták egyszerűen nem tudta, hogy egy valódi Rubens kép van a birtokában. A kép azért került magángyűjtőhöz, mert a 18. században a festő egyik életrajzírója úgy gondolta, ez bizony nem Rubens saját keze munkája, csak a műhelyéé. 2001-ben a Sotheby egyik szakértője döbbent rá, hogy valódi Rubens kép került hozzájuk. Az árverés után a barokk remekmű kép egy időre a londoni National Gallery-be került, majd 2008-ban a tulajdonos átvitette Torontóba, az Ontario Art Gallerybe. Jelenleg ott látható.

Read the rest of this entry »

Posted in festmények , művészet , Nők Lapja Évszakok

PKU és szoptatás

Az újságíró számára az egész élet egy nagy témagyűjtemény. Bármerre megy, bármit lát, bármi történik vele, bárkivel találkozik, bármit hall azonnal ott van a fejében a gondolat: ezt meg kéne írni. Ha azonban személyes dolgokról van szó, az ember sokkal óvatosabban fogalmaz, mert tudja, hogy ingoványos talajra tévedt - túl sok az érintett és nem elég nagy a távolság.

Amikor Borsika lányok 2003-ban megszületett, (a képen ő szopizik az ölembe bújva) eszembe se jutott írni róla. Épp eléggé el voltam foglalva azzal, hogy túléljem a sokkot, valami baja van. Ráadásul egy kimondhatatlan nevű sose hallott betegség. Phnylketonuria. Azt se tudtam mi fán terem - és boldog lettem volna, ha ez így is marad. De az élet máshogy döntött. Hirtelen nyakig belekerültem a PKU-ba és egy speciális diéta rejtelmeibe. Közben persze sokat sírtam, szenvedtem, és gyászoltam az eddigi életünk. Na és persze rettegtem, hogy Borsival mi lesz. Mennyire fog majd rajta látszani a betegség. Szép lesz-e (a csúnyáknak nehéz az élete) látszani fog-e rajta, hogy mást eszik (nem látszik) és mennyire fog szenvedni attól, hogy nem eheti azt, amit mi (néha nem könnyű). Szóval ezer kérdésem volt - válaszom egy sem.
De nem volt megállás. A rendszer azonnal bedarált minket. Kiderült, hogy a PKU-soknak saját egyesülete van (majdnem 500 ilyen ember él Magyarországon) és még lapjuk is van. Nem volt kétség, hogy ez előbb-utóbb nálunk fog kikötni. (Ahogy ez később valóban meg is történt.)
Magáról a PKU-ról és arról, hogy milyen érzés, ha az embernek beteg gyereke születik persze évekkel később tudtam csak írni, amikor már nemcsak kérdéseim, de válaszaim is voltak. Sok hasonló cipőben járó szülővel találkoztam - sokat köszönhetek azoknak, akiknek nagyobbak a gyerekei, és állati jó érzés volt minden alkalommal segíteni azoknak, akik utánam kerültek a PKU-val kapcsolatba.
Nem volt kétség, hogy segítenem kell nekik és persze megírni, hogy mitől lehet könnyebb az életük. Ez a cikk az elsők közé tartozik, amit a PKU kapcsán írtam, méghozzá a PKU Egyesület lapjába.
A szoptatás kényes téma, mert sokáig élt az a tévhit, hogy a PKU-s babákat nem szabad szoptatni, mert az anyatejnek túl magas a fehérjetartalma. Ez ugyan ma már túlhaladott álláspont, de azért a szegedi központban még ma is gyakran ezzel a tanáccsal engedik haza az anyukákat. És az egész méricskélés-tápszeres kiegészítés dolog a szomorú, sokkolt anyukák tejtermelését nem segíti, így a legtöbb PKU-s baba elég rövid ideig szopizhat.
Nekem szerencsém volt, mert segítségünkre volt egy nagyszerű dietetikus (Kiss Erika) és egy lelkes szoptatási tanácsadó, aki maximálisan támogatott (W. Ungváry Renáta) minket, így sikerült két és fél éven át szoptatni Borsikát. (Háromszor annyi ideig, mint az első lányom!) Remélem, hogy a cikk sok anyukának segített, én mindenesetre nagyon büszke voltam rá.

A cikk a PKU Magazinban jelent meg, de a Magyarországi PKU Egyesület honlapján is olvasható.
------------------------
PKU-s gyermek érkezik - Semmi baj nem lesz, Anyuka
Megtapasztaltam,hogy a PKU-s gyerekeknek nem tilos anyatejet kapnia!

Az első napok
Az anyatej a legfontosabb, amit egy kisbabának a születése után meg kell kapnia - minden orvos, védőnő és újság ezt szajkózza. Így hát amikor Borsika lányom 2003-ban megszületett, olyan bababarát kórházat választottam, ahol biztosították, hogy rögtön szülés után mellre tehessem, és amikor ötnapos korában levették a vért, már gyönyörűen szopizott. A hatalmas fehérjebevitel miatt 30-as körül járt a fenilalanin szintje, amikor kiszűrték a PKU-teszten. Egy világ omlott bennem össze, amikor megérkezett a telefon,
és közölték, valami furcsa, megjegyezhetetlen nevű betegsége van a kislányomnak, és egy csomó dolgot nem ehet. Mivel ez már péntek délután volt, hétfő reggel kellett csak jelentkeznünk a kórházban - de megnyugtattak, addig is nyugodtan kaphat anyatejet, és nem kell elválasztanom.

Nem tilos!
Hirtelen iszonyatos információmennyiség zúdult rám, de azt felfogtam: szerencsére a pku-soknak az anyatej nem tilos – ám nem adható korlátlanul. Néhány hónappal később pedig már értettem, miért írják azt az információs füzetek, hogy a pku-s gyermekeknek a hozzátáplálását már 2-3 hónapos korban meg lehet kezdeni. A nagyon szigorúan és mereven szabályozott szoptatási rend nem kedvez a tejtermelésnek. kezdetben 2-3 naponta szállítottuk a vérmintát, és annak alapján számolták ki újra és újra, hogy mennyi anyatejet ehet. A szervezetemnek nehéz volt elmagyarázni, hogy ma ennyi tejre van szükség, de holnap már egészen más mennyiséget kellene termelnie.
Fejtem és fejtem hát rendületlenül, a babát meg mértem minden szoptatás előtt és után. Aki már próbálta
ezt hosszú hónapokig hajnalban, éjszaka, hullafáradtan, félálomban csinálni, az tudhatja, hogy nem volt könnyű feladat. De a kicsinek se volt könnyű megértenie, hogy most kaphat cicit, de ha elmegyünk, és nincs mérleg, csak cumisüvegből kaphatja az előre lefejt tejet, és ha elfogyott a napi adag, hiába üvölt egy kis bánatűző szopiért, nem adhatok neki. persze hónapokig nem lehet otthon ülni, és bár vallom, hogy szoptatni mindenütt lehet, abban azt hiszem mindenki egyetért, hogy a fejést már nem lehet nyilvánosan megejteni. kezdetben annyi tejem volt, hogy még egy tejtestvérnek is jutott, aztán hirtelen minden erőfeszítésem ellenére majd elapadt, aztán begyulladt a mellem a pangó tejtől. Egy sor olyan nehézséggel kellett megküzdenem, amely a nagyobbik, egészségesen született és igény szerint szoptatott lányomnál fel sem merült. De nem adtam fel - mert a kislányom imádott szopizni.

Állandó hányások
Borsika, bár gond nélkül elfogadta az Analógot, ezen kívül semmilyen gyümölcsöt, főzeléket nem akart megkóstolni. Bizalmatlan volt minden új ízzel szemben. Amikor először, 2 hónapos korában megkóstolta a pAm-ot, sugárban hányta ki. És ez így ment minden nap. Én meg újra és újra, kortyonként erőszakoltam bele. Nem csoda hát, hogy szegény gyanakvó lett mindennel, ami nem a ciciből jött. Ha nem kaphatott több anyatejet, semmi mást nem akart elfogadni egy darabig, még az Analógot is visszautasította. Miután az alapos kivizsgálás megnyugtatott minket, hogy a hányásoknak nincsen szervi oka, kicsit megnyugodtunk.
Borsika hosszú hónapokon át naponta hányt, de emellett jól fejlődött. Én pedig azzal nyugtattam magam, hogy az anyatejjel, a pAm-mal, és az újra megkedvelt Analóggal voltaképpen mindenhez hozzájut. ám amikor már hét hónapos lett, és még mindig csak pár kanál gyümölcspépet lehetett beleerőltetni, újfent aggódni kezdtünk. A szakirodalom szerint egy ennyi idős gyereknek már gyümölcspépet is ennie kellene. De amikor jobban utánanéztünk kiderült: minden baba különböző, és bizony a normál étkezésű babáknál is előfordul, hogy 7-8 hónapos korukig nem akarnak mást, csak anyatejet. mivel, mint minden pku-s gyerek, mi is állandó orvosi-dietetikusi felügyelet alatt voltunk, végül Borsikára bíztuk, milyen ütemben ismerkedik az ízekkel. Kínálgattuk, kínálgattuk - és ő hol elfogadta, hol kihányta az ismeretlen ételeket. Aztán egyre több maradt benne, és egyre kevesebb anyatejet igényelt.

Éjszaka is lehet
Borsika végül két és fél éves koráig szopizott. Hogy sikerült ezt elérni? egyrészt mert nagyon, de nagyon szeret ezzel megnyugodni, elaludni. Másfelől én nagyon akartam szoptatni, és mindent megtettem érte. De a titkos fegyverünk kétségkívül az éjszakai szoptatás volt, amelyet tapasztalataim szerint mindenhol elítélnek. mert egy féléves, ötkilós stb. gyereknek már nem kellene éjszaka ilyet csinálnia. Én ennek ellenére a kezdetektől úgy osztottam be, hogy a napi anyatejadag nagy része a hivatalos alvásidőben jusson neki – bevallom lustaságból, mert éjjel könnyebb volt megszoptatni, mint tápszert kavarni. Ilyenkor este fürdetés után mértem, majd reggel. Amennyivel közben nőtt a súlya, annyit szopizott. Ennek is megvan persze a maga hátránya: bírni kell az éjszakázást. Borsika másfél éves is elmúlt, amikor először aludta át az éjszakákat. minden korábbi leszokási kísérletnek makacsul ellenállt. Ám én úgy éreztem, ez nem nagy ár.

Mérleg nélkül
Még egy titkunk van. egy éves lett, amikor abbahagytuk a mérést. Addigra már olyan jól összehangolódtunk, hogy meg tudtam mondani mérleg nélkül is, hogy mennyit szopizott. mert mérni egyre nehezebb volt, hiszen egy ekkora gyereket már pelenkázni se könnyű, nemhogy elérni, azt az ötmásodperces mozdulatlanságot a mérlegen, ami a pontos eredményhez szükséges. De ezt azért
tehettem meg, mert a vérvizsgálatok eredménye mindig jó volt! És mert tudtam, már félévesen se itta meg a napi anyatejadagját, csak a felét, tehát bízhattam abban, hogy ezután sem eszi túl magát. És mert abban bíztunk, hogy nem a mérleg a fontos, hanem a jó eredmények - és ez szinte mindig bejött. tudom, veszedelmes precedens ez, mert a korai hónapokban nagy szükség van a mérésre, hogy elkerülje az ember a kicsi agykárosodását. De láttam, hogy az egyéves lányomnak már csak kortyokra van szüksége, illetve arra, hogy szabadon szopizhasson, pontosabban rágcsálhasson engem, amikor csak akar. ezt pedig
nem akartam tőle megvonni. De nagyon figyeltem a rendszeres vérvételekre, és annak az eredményére. Amikor például nyár elején hirtelen megugrott a vérszintje, kiderült, hogy a nagy melegben bizony többször megszomjazott, és mivel többször mellre kéredzkedett, több anyatejet kapott. De ekkor sem az anyatej mennyiségét fogtam vissza - inkább más kedvelt nyalánkságaiból adtam kevesebbet. Több tészta - semmi joghurt. ez ellen pedig egyikünknek sem volt kifogása.

Read the rest of this entry »

Posted in Borsika , PKU , szoptatás

Egy újságíró naplója

Lassan húsz éve írok rendszeresen különféle újságokba - sok ma már nem is létezik. Emlékszik még valaki a Pesti Boltra, Griff Magazinra, amelyben az első cikkeim megjelentek? Vagy a Szemeszter című egyetemi lapra, ahol főszerkesztő voltam? És volt valakinek a kezében a Madame Figaro című gyönyörű havilap, ahol először dolgoztam szerkesztőként? Persze a kezdeti szárnypróbálgatások után jöttek a híresebb falatok: a Reader's Digest, a Kismama és végül a Nők Lapja Egészség, ahol szerkesztőként dolgoztam a GYES kezdetéig, amit még most is töltök.
Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincsen, hány cikket írtam meg az elmúlt két évtizedben Az első párszázat még szépen albumokba ragasztottam, aztán már csak arra volt erőm, hogy egy nagy fiókba, dossziéba dobáljam a megjelent alkotásokat. Nem mintha nem lennék rájuk büszke, csak éppen ilyen az újságíró élete: megír egy cikket és már bele is kezd a következőbe.
Múltkor rákerestem a nevemre a gugliban és megdöbbentem, hogy mennyire sok cikkem van fenn online verzióban. Ami voltaképp nem meglepő, hiszen manapság már a legtöbb lapnak webes verziója is van, néhány lelkes riportalany is felrakta a honlapjára, blogjába amit írtam róla.
Tagadhatatlan - ahogy egyre többet írok, az archiválás lassan kezd kicsúszni a kezemből, ezért gondoltam egy merészet, és úgy döntöttem, hogy egy csokorba szedem a munkáim. Kezdem azzal, ami kéznél van - a netes holmikkal, aztán majd szép lassan teszek fel régi érdekességeket is.
És hogy több legyen mindez egyszerű linkgyűjteménynél, arra gondoltam, hogy felidézem a készítés körülményeit, az esetleges utóéletet - mindent, ami kimaradt és amit még elmondanék róla. Mert sok cikknek a háttere majdnem ugyanannyira izgalmas, mint ami nyomtatásban megjelent. Sok érdekes, izgalmas emlékem van - remélem, más is jól szórakozik majd rajtuk...

Read the rest of this entry »

Posted in személyes