7 ok, amiért érdemes aukcióra járni

1. Nincs belépőjegy

Az aukciót megelőző héten a galériákban kiállítják az eladásra kínált tárgyakat, méghozzá ingyenesen, hiszen a cél az, hogy minél többen megnézzék. Még a laikusnak sem kell azon töprengenie, melyik a jó kép és melyik a közepes: az árcédula tökéletesen eligazítja az embert a dolgok értékét illetően. Ráadásul itt nincsenek morcos teremőrök, sőt ellentétben a múzeumokkal, akár kézbe is lehet venni az adott tárgyakat, hogy közelebb megvizsgálhassuk. Hiszen eladó.

2. Ki lehet öltözni 
Nem sok olyan lehetőség adódik, ahol az ember felveheti a legszebb ruháját - ám ahol százmilliók cserélnek gazdát egyetlen este alatt, ott nincs túl extravagáns kisestélyi, nincs túl magas cipő, nincs túl sok smink. Igaz, uszályos hosszú ruhát nem szoktak ide sem felvenni, de ha valaki ebben jelenik meg, azt sem fogják kinézni - ám semmi nem kötelező: farmeres-pulcsis szerelésben sem rí ki az ember a tömegből. Végül is extravagáns, toprongyos milliomosok is vannak a világon, nem a ruha teszi az embert.

3. Ingyen van a pezsgő

Ami logikus, hiszen ki az, aki józanul elköltené egy nagyobbacska budai villa árát egy aprócska olajfestményért, ami első ránézésre még csak nem is túl szép. De viccet félretéve: amint belép az ember, azonnal pezsgővel kínálják. Végül is a cél az, hogy mindenki jól érezze magát, és ne aggódjon azon, hogy esetleg többet költ, mint ahogyan eredetileg tervezte.

4. A katalógus gyönyörű képeskönyv

Ráadásul minőségéhez képest meglepően olcsón. A vastag, gyönyörű könyvekben a legfontosabb képekről szórakoztató tanulmányokat is lehet olvasni, ezzel minden aukcióra járó továbbképezheti magát. Ráadásul a katalógus tökéletes eszköz arra is, hogy az ember bennfentesnek tűnhessen: a profikat követve csak folyamatosan jegyzetelni kell, mi, mennyiért is kelt el, és közben olyanokat mondogatni, hogy "ez a festő érdekes korszakából való" vagy "ez pár éven belül meg fogja duplázni az értékét". Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a műkereskedelem nagyágyúi soha nem ülnek le a teremben, az árverés alatt végig csevegnek az előcsarnokban. Mégis mindent tudnak. De ebben sok-sok évtizednyi munka van.

5. Valódi drámákat lehet látni

Minden árverésen van olyan tárgy, amiért szinte egymás torkának ugranak a vevők. Persze csak civilizált módon. A feszültséget mindössze abból lehet látni, hogy az árverező egyre gyorsabban mondja a számokat és jár a feje, mint a motolla. Nagyjelenetek ritkán vannak, az emberek nem szoktak hangosan zokogni, ha veszítenek, vagy a táblájukat a földhöz vágva kirohanni. (Bár volt már rá példa.) De azért lehet bizony szívből drukkolni az előtted ülő idős néninek is, aki 400 ezer forintnál mindig abbahagyja a licitet, és ezért semmit nem tud megszerezni, vagy csodálkozni azon az idős páron, akik tucatnyi képet vesznek egyetlen este alatt.

6. Érdekes dolgokat lehet megtanulni

Legfőképpen azt, hogy egy műtárgy értéke nem függ annak szépségétől. Döbbenetes lehet látni, hogy kit, hogyan áraz be a piac. Lesznek gyönyörű festmények, amelyek döbbenetes olcsón mennek el, és bugyután egyszerű vázlatok, amelyekért többet fizetnek mint egy budai kislakásért. Az ár látszólag nem függ a festő ismertségétől, sem a szépségétől, sem annak nagyságától, de ez ne tévesszen meg semmit: véletlenek nincsenek.

7. Természetesen vásárolni is lehet!

Bár a hírekben mindig csak az százmilliókért elkelt tárgyak kerülnek be, nincs olyan aukció, ahol ne gondolnának a kispénzű vevőkre is. Ha van az embernek pár tízezer forintnyi befektetésre szánt pénze, okosabb, ha egy szép, eredeti grafikát, vagy plakátot vesz, mint egy nem is sokkal olcsóbb IKEA posztert. Kis szerencsével ugyanis a műalkotás ára pár év alatt a többszörösére is nőhet. Arról nem is beszélve, mennyivel izgalmasabb vevőként ülni a nézőtéren, mint egyszerű, mezei nézelődőként.

A teljes cikk a Nők Lapja Évszakok tavaszi lapszámában olvasható!

Read the rest of this entry »

Posted in árverés , aukciósház , BÁV , művészet , Nők Lapja Évszakok

10 igazi meglepetés a Disney filmekben

Miután a Jégvarázs megjelent DVD-n és az embereknek módjuk nyílt rá, hogy visszatekerjék, és megállítsák a filmet ott, ahol csak akarták, kiderült, hogy szerepel benne valaki (bár csak egy villanásnyi ideig) aki nem is oda tartozik. Ha az ember kimerevíti, jól látható: Rapunzel ott sétál a hídon, amin Anna épp átszalad. Persze nem könnyen felismerhető, mert hiányzik jellegzetes szőke sörénye, de hát tudjuk, a végső jelenetben megválik tőle és barna lesz a haja.

Nem olyan nagy meglepetés ez persze, ha az ember tudja: a rajzfilmkészítők efféle, villanásnyi időre megjelenő alakokat más mesékbe is be szoktak csempészni időnként. Bár az igaz, nagyon szemfülesnek kell lenni hozzá, hogy az ember rádöbbenjen arra, hogy amit lát, nem is oda tartozik. (Bevallom, én nem voltam ilyen szemfüles, a netről gyűjtöttem ezeket a gyöngyszemeket! :-)

1. Jégvarázsban szerepel Rapunzel



2. A kis hableányban ott van a vendégek között Hamupipőke "apósa" a királyfi apja és annak kancellárja.

3. A Herkulesben megjelenik Simba halálos ellenfele (és nagybátyja) Zordon az Oroszlánkirályból.

4. Tarzanban ott van a Szépség és a Szörnyeteg legaranyosabb figurái közül Kanna néni és Csészike a táborban - igaz, szemek és száj nélkül, de azért egyértelműen felismerhetően.

5. A 101 kiskutyás üldözéses jelenetnél hirtelen felbukkan a sok-sok kutya között Susi és Tekergő. 

6. A Notre-Dame-i toronyőr bevezető jelenete csak úgy hemzseg az oda nem illő alakoktól. Itt láthatjuk Belle-t a Szépség és a Szörnyetegből, Szőnyeget az Aladdinból és bár én nem látom, a szemfülesek szerint az Oroszlánkirály Pumpája ott lapul.

7. Amikor a Mackótestvérben Kinai felzavarja a lazacokat, véletlenül Nemo is előugrik. (Nem csoda, hogy az apja nem találja.)

8. Aranyhaj és a nagy gubanc kocsmajelenetében ott lapul Pinokkió is - újra fabábúként.

9. A hercegnő és a béka ünnepi felvonulásán Triton király alakú kocsidíszt is láthatunk, aki ugyebár Ariel apukája a Kis hableányban.

10. Amikor Aladdin legnépszerűbb szereplője, Dzsini belenéz a receptkönyvébe, a Kis hableányból jól ismert Sebastiant húzza elő.

Read the rest of this entry »

Elveszett csodák nyomában

Ő itt a képen Kernstok Károly, a huszadik század elejének egyik leghíresebb avantgárd festője. De a képen a kutatók számára nem ő a legérdekesebb. Róla végül is elég sok fénykép maradt fenn. Az igazi izgalmat a háta mögötti festmény rejti, mert fogalmunk sincsen róla, hol lehet. Kicsit homályos, a fény is pont azon tükröződik, de annyit ki lehet belőle venni, hogy egy főkötős nő van rajta, aki a zongora előtt ül. ha előkerülne, milliókat érne. Az ilyen rejtőzködő műkincsek egyáltalán nem ritkák - és időről időre bizony előkerülnek ezek az "alvó" műkincsek.

A laikusok számára talán nem ismert tény, hogy a múzeumokban az általuk birtokolt festményeknek körülbelül a 20%-át láthatjuk a falakon. A többi a raktárban rejtőzködik. Vannak olyan képek is, amelyeket még soha nem állítottak ki. Akkor miért tartják mégis maguknál? Mert a múzeumok célja nem csak az, hogy látogatókat fogadjon - komoly kutatómunka is zajlik a falai között. Tehát a feladata a gyűjtés is - minél több műtárgya van, annál jobban tudja ezt a célt szolgálni.
Sok olyan festményt, grafikát, plakátot őriznek, ami annyira nem jó, hogy érdemes legyen kitenni - de attól még fontos mérföldkő lehet egy művész életében, vagy aprócska adalék. És persze időről időre meglepő felfedezések is születnek. Kiderülhet egy híres képről, hogy hamisítvány - vagy épp ellenkezőleg, nem is névtelen az alkotója, hanem igazi sztár. A múzeumok többsége amúgy a hamis képeket is megőrzi - egyrészt mert abból is lehet tanulnia a jövő művészettörténészeinek, másrészt meg kiderülhet később, hogy mégsem hamis.
Minden országban hasonló az arány - és mindenütt fáj a kutatóknak, hogy nincs olyan egységes adatbázis, ahol minden kép megtalálható lenne. Ezért hát a BBC óriási vállalkozásba fogott pár éve - minden egyes angol múzeumot felkerestek és lefotózták, webre tették az összes ott található festményt. Némelyiket még soha előtte nem fényképezték le. Most mind megtalálható a "your paintings" nevű honlapon. Ez a 20 ezer festmény persze új műsorlehetőséget is nyújt - név nélküli, vagy másolatnak titulált képeket vizsgálnak meg jobban, hogy kiderítsék, vajon nem-e egy igazi kincs rejtőzik a raktárban. És bizony néha kiderül, hogy érdemes körbenézni.
Persze ez nem csak jótékonykodás, az így felfedezett képekből brilliáns dokumentumfilmeket lehet készíteni, végigkísérni egy-egy ilyen kutatás kalandos útját.
Ha valaki jól tud angolul, keressen rá a Youtube-on a "Your paintings" és a "Fake or fortune" című filmekre.
A"Fake or fortune" olyan sikeres, hogy már a harmadik évadot forgatják. Ebben egy adott műalkotásról próbálják kideríteni, hogy igazi kincs, vagy csak hamisítvány. Ezek többsége néha már évtizedek óta egy család tulajdonában van, de valami baj van a képpel. Nincs benne a nagy hivatalos katalógusban, vagy már meg is mondták róla, a szakértők pár évtizede, hogy hamis, de a tulajdonos nem nyugszik bele. A komoly történeti kutatást, levéltározást ma már tökéletesen ki tudja egészíteni a CSI-ból ismert igazságügyi technika, aminek a segítségével akár évtizedes pontossággal meg tudják mondani, mikor készült egy festmény.
Óriási drámák vannak a műsorban - hiszen nem kicsi a tét. Egy hamis Chagall semmit sem ér - egy eredeti milliókat. Fontban. Tényleg igazi vagyon.
Meg ott vannak a személyes sorsok, hősök is. A család, akitől a nácik vitték el erőszakkal a festményt, ami most felbukkan egy aukción. A szemétdombon talált festmény, amit húsz évig őriz egy nagyon szegény család a lomtárban és végül kiderül, hogy vagyont ér - de megjelenik egy másik család, 8akik nagyon gazdagok persze) és állítják, hogy a kép az övék volt, de senki nem tudja, mikor és hogyan került el tőlük. A jog szerint ha ellopták tőlük, akkor az övék - de ha mondjuk a nagymama annak idején elajándékozta, akkor már nem. A tét többszázzmillió. És persze vannak olyan döbbenetes fordulatok is, amire még a műsor készítői sem számítanak - miszerint Franciaországban egy új törvény lépett életbe, ami szerint minden hamis műtárgyat meg kell semmisíteni és a tulajdonos (aki szerint pedig valódi) nézheti, hogy porrá ég a családi vagyon.

Nekünk Magyaroknak is sok elveszett festményünk, hamisból is bőven akad. És persze kutatóink is vannak, akik nem kevés pénzt, energiát fektetnek az elveszett műkincsek felkutatásába. Az alábbi cikk elkészítéséhez az egyik ilyen magyar "képvadász", Barki Gergő nyújtott segítséget. A cikk a Nők Lapja Évszakok 2013 tavaszi lapszámában jelent meg.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ELVESZETT MAGYAR MŰKINCSEK NYOMÁBAN

A művészettörténészek munkája gyakran olyan, mint a detektíveké. Bár nincs benne annyi lövöldözés, de titkok, rejtélyek, óriási felfedezések bőven akadnak, ha az ember igazán elszánt és hajlandó jó sok időt, energiát és gyakran nem kevés pénzt is áldozni a kutatásra.Fodor Marcsi eltűnt festmények nyomában járt.

Nincs olyan művész a világon, akinek minden egyes műve meglenne. A képek, szobrok bizony kallódnak, elvesznek, megsemmisülnek. Magyarország viharos történelme során pedig még gyakrabban történt meg, mint máshol. Így aztán van munkájuk a teljességre törekvő művészettörténészeknek, akik kutatásaik során folyamatosan azzal szembesülnek, hogy a sok festő nagyon jelentős műve csak leírásból vagy fekete-fehér fotóról ismerhető.

Ebben a cikkben most ilyen képek szerepelnek. Senki nem tudja hol vannak, hogy megvannak-e még egyáltalán vagy áldozatul estek valami természeti katasztrófának. Van, amit azért tart rejtve és titokban a tulajdonos, mert tudja, hogy milyen érték van a birtokában és félti a nyilvánosságtól. De biztos, hogy olyan is van közöttük, amelyekről a tulajdonosnak fel sem tételezi, hogy értékes lenne.

Sokan reménykednek azonban abban, hogy ezek a képek egyszer csak előkerülnek és valódi színeikkel, szépségükkel, kézzel fogható valódiságukkal elbűvölik a szakmabelieket. Hiszen olyan izgalmas rejtőzik mindegyik mögött!

Kernstok Károly: Vészi Margit, 1900-as évek eleje

Vészi Margit a huszadik század elejének jól ismert alakja volt, maga a megtestesült múzsa. Egész életében művészek között mozgott, és ő maga is tehetségesen írt, festett, zenélt. Nagy művész nem lett belőle, de nélküle tagadhatatlanul szegényebb lett volna a világ, mert meglepően sok alkotást ihletett sziporkázó egyénisége és különleges szépsége.

Első szerelme Ady Endre volt, aki a Margita élni akar című verset hozzá írta. Ebben a verses regényben szerepel Ottokár, a festő, aki szerelmével üldözi a főhősnőt. A kortársak úgy vélték, hogy Ottokár nem más, mint Kernstok Károly, mert aki jó barátságban volt a Vészi családdal és gyakran összejárt velük.

Kernstok képét nézve hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a feltételezés akár igaz is lehet. A finom arcvonások, a lágy tekintet akár egy szerelmes asszonyé is lehet. Ám a legendának valószínűleg semmi valóságalapja nincs. Kernstok 12 évvel volt idősebb Vészi Margitnál és boldog házasságban élt. A felesége ráadásul ismerte a lányt, gyakran találkozott vele és az ebben az időszakban született leveleiben egy szóval sem említi, hogy gyanakodna egy házasságon kívüli kapcsolatra.

Valószínűbb, hogy Vészi Margit apja, akinek kiterjedt művészeti kapcsolatai voltak kérte fel Kernstokot, hogy készítsen a lányáról egy portrét, amit utána annyira nagy becsben tartottak, hogy a család ebédlőjében függött sokáig. A második világháború idején veszett nyoma, azóta nem tudjuk, hol lehet. Fennmaradt egy fotó is, ahol Kernstok éppen a képen dolgozik, ám azon még Margit előtt egy zongora is van. Lehet, hogy később átfestette a képet, de az is, hogy a mű két változatban készült el.

Berény Róbert: Aktos kompozíció, 1906

Vészi Margit egész életében otthonosan mozgott a művészi körökben. Amikor érettségi után Párizsba utazott festészetet tanulni, hamarosan tagjává vált a helyi magyar festők közösségének. Ott készítette ezt a fényképet Berény Róbert műtermében és a kép azért is izgalmas dokumentum, mert ez az egyetlen fotó, amin ezt a nem kicsi festményt láthatjuk. Ráadásul nem akárki van az előtérben, hanem maga a festő. Igazi polgárpukkasztó alkotás, és nagyon is beleillik a Berényről alkotott képbe, aki nagyon is szeretett botrányt kelteni festményeivel.

Amikor Párizsi tanulmányútjáról hazatért a Nemzeti Szalon 1911-es kiállításán a Nyolcak csoport összesen kiállított száz képéből 49-et állított ki. De nem a mennyiség miatt írtak róla az újságok, hanem azért, mert a stílus, amit képviselt, idegen, furcsa és meghökkentően modern volt Magyarországon. Nem szerették anatómiailag furcsa, elrajzolt képeit, különös perspektíváit és a merész színeit. Berényt azonban nem érdekelték a kritikák - nem volt rászorulva, hogy a piacnak dolgozzon, jómódú szülei támogatták művészeti tevékenységét és magabiztosságot adott neki a tudat, hogy azt a modern és haladó irányzatot képviseli, ami Párizsban is divatban volt.

Ez a kép azonban nem az anatómiai furcsasága miatt botrányos, hanem a témája miatt. Párizsban ekkoriban olcsón lehetett modellt kapni és a fizetésben a szex ára is benne foglaltatott. A képen a meztelen lány védekezően fonja össze maga előtt a karjait - mintha nagyon is kellemetlen lenne számára a szituáció. A félmeztelen férfialak azonban nagyon jól érzi magát, lazán ejti le maga mellé a karjait, őt nem feszélyezi a meztelenség, sem a sajátja, sem a lányé. Hozzátartozik a mindennapjaihoz, mint ahogyan az is, hogy pénzért megveheti, amit akar.

A rejtett pszichológiai utalások egyáltalán nem véletlenül szerepelnek a képen, hiszen Berény már ekkoriban is érdeklődött a pszichoanalízis iránt és hazatérve Magyarországra heti rendszeres gyűléseken vendégül látta a Magyar Pszichoanalitikus Társaság tagjait. A téma húsba vágóan fontos volt számára, hiszen mániákus depresszióban szenvedett. Mániás időszakaiban születtek színes, meghökkentően újszerű képei - ám a hosszabb depressziós korszakaiban ecsetet sem tudott a kezébe venni.

Czóbel Béla: Fekvő akt, 1907

Czóbel Béla életművének majd 80%-a hiányzik, nagy szerencse, ha időnként előkerül egy-egy új kép, még akkor is, ha csak fekete-fehér változatban. Barki Gergely művészettörténésznek szerencséje volt, amikor az Országos Széchenyi Könyvtárban rábukkant erre a fényképre, amely ráadásul valószínűleg Czóbel Béla leghíresebb és legtöbbet képét ábrázolja. Az 1907-es francia fauve kiállításon Matisse Kék aktjával szemben lett kiállítva, és a híres mecénás, Gertrude Stein szerint a két kép közül ez volt a vadabb.

Ebből a fekete-fehér reprodukcióból nem derül ki egyértelműen, mi volt az, ami annyira felháborította a franciákat. Talán a nő állatias feje, vagy a nyíltan feltárulkozó meztelensége. Esetleg azok a színek, amelyeket erről a képről nem tudunk megítélni. Ezért is fontos lenne élőben is látni a képet, talán akkor megfejthetnénk a rejtélyt.

Az biztos, hogy Czóbel számára a kép meghozta a sikert. Igazi világpolgárként beilleszkedett a francia festészeti és kulturális életbe, a leghíresebb Fauve-ok mesterekkel együtt állított ki és a képeit szerették és vették a párizsiak. A legnagyobb erényének azt a különleges, egyedi "magyar ízt" tartották, ami minden képét ott sejlik, egy hímzett párna, függöny vagy terítő képében. És persze ott volt az a nyersesség is a képein, amit olyan izgalmasan keletiesnek találtak a nézők.

Czóbel ígéretes nemzetközi karrierje azonban 1914-ben kettétört. A világháború kitörésekor menekülnie kellett és szinte mindent otthagyott a műtermében. A francia állam a képeit lefoglalta és 1921-ben elárverezte. Ezek a képek azóta is hiányoznak, pedig nagyon fontos szerepük lenne Czóbel Béla korai és nagyon fontos korszakának jobb megismerésében.

Czigány Dezső: Boros Ady

Czigány Dezső a huszadik század magyar művészetének legsötétebb figurája, akinek a munkásságát nem lehet elválasztani a ténytől, hogy 55 évesen öngyilkos lett, ám előtte kiirtotta egész családját. Megölte harmadik feleségét, aki súlyos rákbeteg volt, a velük együtt élő 28 éves lányát és 2 éves unokáját is, mielőtt végzett volna magával.

Ez a sötét árnyék azóta is ránehezedik egész életművére, és azóta mindent ennek függvényében tudunk csak értelmezni. A sötét árnyakat, amelyek körbeveszik az alakjait, a furcsa, homályba vesző önarcképeit, vad, nyers színeit.

Robbanékony, agresszív természet volt, állítják a kortársai, de valójában muszáj volt erősnek és akaratosnak lennie egész életében, hiszen szegény bádogos gyerekeként jött világra. Mivel az iskolából kicsapták, soha nem sikerült leérettségiznie, ezért hiába volt szikrázóan tehetséges, nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Egy festő, legyen művelt - ezzel az indokkal tanácsolták el. Ám tehetségére felfigyelt Hollósi Simon és kihívta magához Münchenbe. Czigány Dezső ott tanult meg festeni és gordonkázni is.

Sokak szerint a zene segített neki féken tartani érzelmei és ez segítette át az egyre gyakoribbá váló depressziós időszakain is, amelyek minden siker ellenére egyre gyakrabban köszöntöttek be hozzá. A harmincas évek végén Dél-Franciaországban hatalmas háza volt, ahol nagystílűen élt - ám két válása mindenét elvitte, szegényen költözött haza Magyarországra. Búcsúlevelében azt írta, hogy a jövendő második világháború zsidóüldözéseitől félti a családját, azért viszi őket is magával. Arra kérte barátját, Berény Róbertet, hogy semmisítse meg képeit - az utókor azóta is hálás neki, hogy ezt a kívánságot nem teljesítette, mert Czigány képei zseniálisak.

Így maradt fenn ez az Ady kép is - egyike annak a féltucatnyinak, amelyet készített. Ők ketten ugyanis nagyon jó barátságban voltak, erőszakos, önpusztításra hajlamos jellemük nagyszerűen összecsengett. Ady egy levelében ezt írta Lédának: "Czigány elkészült új portrémmal. Esténként villanyfénynél ültem neki. Rendkívül sikerült érdekes, de kegyetlen kép. Valósággal leleplezés s majdnem karikatúra, ami magának biztosan nem fog tetszeni. Most szeretne rólam egy negyedik képet festeni..." A "Boros Ady" ahogyan ezt a képet nevezik, évtizedek óta lappang, sokak szerint ez a legjobb kép, ami valaha is készült Adyról.

Tihanyi Lajos: A Pont St-Michel Párizsban, 1910

Tihanyi a korszak legizgalmasabb figurája. Tizenegy évesen agyhártyagyulladást kapott, megsüketült, és többé-kevésbé megnémult. Miután felépült abbahagyta az iskolát és saját kezébe vette a tanulmányait. Felmérte, milyen lehetőségei vannak egy süketnémának és mivel lábadozása alatt sokat rajzolgatott, úgy döntött, festő lesz.

Hivatalos, rendszeres festői képzésben soha nem részesült - de ez egyáltalán nem látszik képein. Korai munkái nagyon is élethűek - de aztán később az expresszionista irányzat követője lett és úgy döntött, hogy a valóság hű utánzása helyett inkább a valóságot festi meg. Eltúlzott formái, a végletekig leegyszerűsített figurái és érzékien élénk színei igazabbak minden tükörnél. Jó emberismerő volt, ez jól látszik portréin is, amelyek nem szépek - de a lélek mélyére látnak. A modelljei azt szerették benne legjobban, hogy soha nem azt emelte ki, amit torz vagy gúnyolnivaló, hanem azt, amit szeretni lehet.

Még gyerekként eldöntötte, hogy betegsége semmiben nem fogja megakadályozni. Koncertekre járt, az ujját a székre téve élvezte a zene rezonanciáját, és három nyelven is megtanult: angolul, franciául és németül. Kitűnően olvasott szájról és lassan és nehezen, de egy kicsit beszélni is tudott. Képeit azonban nem szerette eladni - irreálisan magas árat kért értük, ezért bár sikeres és szeretett festő is lehetett volna, sokszor éhezett és valódi nyomorban élt.

Festészeti karrierje során végigjárta a magyar emigránsok szokásos útját: Bécs és Berlin után végül Párizsban kötött ki, ahol élete végéig élt. A Montmartre-on bérelt egy picike, egyszobás műtermet, ami egyben a lakása is volt, az egyik sarokban a konyhával. Az ott töltött évek alatt a környék egyik nevezetességévé vált, bő, piszkos bársonykabátjával, mindig kócos hajával. A kávéházban ülve gyakran nézte kedvtelve a körülötte hömpölygő tömeget, az embereket, találgatta ki hová megy, honnan jön, imádta Párizst, a színeket, a mozgalmasságot, a pezsgő kulturális életet.

55 évesen halt meg. A gyermekkorában egyszer már elkapott agyhártyagyulladás visszatért, és négy nap alatt végzett vele. Családja nem volt, végrendeletében barátaira hagyta műveit, akik 1970-ben a magyar államnak ajándékozták a képeket. Ez a kép az egyik korai képe, egyike azon kevésnek, amit eladott. Ezt a fotót New Yorkból kapta Barki Gergely, és hogy színes, azt bizonyítja, hogy a kép nem pusztult el, valahol meg kell lennie.

Cikkünk szakértője: A magyar képvadász

Barki Gergely művészettörténész 2002 óta kutatja fel az elveszett magyar műkincseket. "Wanted" című, az Artmagazinban megjelent sorozatának hatására eddig mintegy húsz kép került elő. De a szorgos munka és az alapos kutatás mit sem ér szerencse nélkül. Talált már képet ágyneműtartóban, poros múzeumi raktárban és ócskapiacon is, de legnagyobb fogását a szerencsének köszönheti.
2010 karácsonyán kislányával nézte a beszélő egérről szóló Stuart Little című filmet, amikor egyszer csak megfordult vele a világ. A filmbéli család kandallója felett ismerősnek tetsző kép függött. Bár korábban csak fekete fehér fotón látta a képet, azonnal felismerte, Berény Róbert egy régóta lappangó alkotása volt az amerikai film díszlete, ami utoljára 1928-ban volt Magyarországon kiállítva. Alvó nő, fekete vázával. Barki karácsony után azonnal levelezésbe kezdett a film alkotóival ám csak azt tudta meg, hogy a festmény már nincs a stúdió birtokában. Többhetes nyomozás után találta meg a díszlettervező egykori asszisztensét, aki elmondta neki, hogy első pillantásra beleszeretett a képbe és amint lehetett, megvette azt. Jelképes összegért jutott hozzá a többtízmilliós alkotáshoz - amit azonban nem akar eladni, de szívesen kölcsönadja majd kiállításokra.

Read the rest of this entry »

Posted in árverés , híresség , múzeum , művészet , Nők Lapja Évszakok , titkok , történelem

Csontváryt 240 millió forintért

Pénz, pénz, pénz... milyen érdektelen adat valójában, ha festményekről beszélünk! Másrészt viszont, legalább valami kézzelfogható. Ez legalább olyan dolog, amit az egyszerű emberek számára is mond valamit, nem úgy, mint az "aranymetszés" vagy az, hogy valami "expresszionista." Talán ezért szeretjük ennyire megtudni, hogy mi mennyibe is került. Na, nem mintha a legtöbbünknek valaha esélyünk lenne rá, hogy versenybe szálljunk értük, de azért mégis jólesik elszörnyülködni rajta. Mert hát ki az, aki ennyit ki tud adni egy darab vászonért? És mi lehet ebben a képben ennyire értékes? Nagy rejtélyek ezek, amikre nem is olyan könnyű válaszolni.

Az alábbi cikk a Nők Lapja Évszakok 2009-es tavaszi lapszámában jelent meg. A lista többé kevésbé azóta is pontos - csak az élen szereplő kép változott. De a festő nem. ma is Csontváry a sztár - Trauni tájképe 240 millióért kelt el tavaly.De hogy vajon jobb-e, mint a 230 millióra taksált Szerelmesek találkozása? Nehéz lenne megmondani. Valójában minden annyit ér, amennyi pénzt adnak érte. Így lett ez ennyi és kész. Persze azért a szakértők tudják, hogy melyik összeg mögött mi rejlik. Valódi érték vagy csak a véletlen műve? Természetesen mindkettőnek szerepe van.
(A cikk első része, amelyben a világ legdrágább festményeit veszem sorra ezen a linken található.) 

...................................

A tíz legdrágább magyar festmény

- "Az ár nem fontos, amikor egy képről beszélünk." - állítja Kieselbach Tamás műkereskedő művészettörténész, de könnyen beszél. Jelenleg ő a csúcstartó. Az ő aukciósháza büszkélkedhet a legdrágább eddig elárverezett képpel, Csontváry Kosztka Tivadar Randevú című festménye 230 millió forintért talált gazdára három évvel ezelőtt. - "Csak azért beszélünk mi is a pénzről, mert mert erre a nagy összegre harap a média, szeretnek róla írni. De nem ez határozza meg a festők értékét. Vannak ezen a tízes listán kívül is nagy művészek, akiknek egyszerűen nincs a piacon olyan nagyszabású, kiemelkedő képük, amely máig kereskedelmi forgalomba került. Mert az, hogy mi eladó, mi nem, a véletlen műve."

Bizony, az, hogy az úgynevezett "top tízes" listában, azaz a legdrágább aukciós tételek között mi szerepel, nagyon is esetleges. Munkácsy három képe is helyt kapott, ami döbbenetes, de a műértők tudják, mindez nem csak a festő géniuszának köszönhető, de annak is, hogy ezek a képek korábban a Magyar Nemzeti Galériában voltak láthatóak, és az elmúlt ötven évben valóságos ikonná váltak. Nem csoda, hogy amikor lehetőség nyílt a megvételükre, kiemelkedő árat értek el.

Hogy mennyit ér egy kép valójában, az sok egyéb tényezőtől is függ. Az persze fontos, hogy kiemelkedő mű legyen, nagyon jó alkotás. De emel az áron, ha nehezen hozzáférhető, és az is, ha olyan jó téma, amely az érzelmekre hat. Aztán ha minden csillagzat együtt áll, és egy valódi, ritka remekmű kerül a piacra, még ott az a kiszámíthatatlan emberi tényező. Kell egy szenvedélyes gyűjtő, aki számára több ez, mint egyszerű befektetés. Mert a pénzen kívül valódi szerelem is kell ahhoz, hogy valaki százmilliókat áldozzon egy képre.

- "A magyar festészetnek vannak mítikus, emblematikus figurái, akiknek minden képük remekmű. De az ár nem csak ettől függ. Hiába festett Rippl Rónai fantasztikus képeket, mivel sok képet festett, sok képe kering a piacon. De egy Csontváryt már nem könnyű szerezni. Olyan főműve, mint ami a lista élén áll, nincs több. Ezért indokolt a magas ár." - magyarázza Virág Judit művészettörténész, galériatulajdonos, aki szintén sok képet juttatott lista élére.

1. Csontváry Kosztka Tivadar: A szerelmesek találkozása (Randevú); 1902 - 230 000 000 Ft, Kieselbach, 2006

Csontváry egész élete tele van misztikus fordulatokkal. Későn, harminc éves kora után kezdett festeni, korábban patikusként dolgozott. De egy nap rohama volt, és azt mondta neki egy hang, nagy festő lesz belőle, nagyobb az isteni Raffaelnél is. Ezután a festésnek szentelte életét, bár sokáig úgy tűnt, a jóslat nem teljesül be. Az amatőr festőt kinevették, képeit senki nem vásárolta meg, kis híja, hogy nem lett mind az enyészeté. Ponyvavászonnak akarták eladni, amikor egy jószemű kereskedő megmentette a képeket, amelyek azután lassan szétszóródtak, sok végleg elveszett. Aki pedig mégis hozzájutott egyhez, azóta is kincsként őrzi, és nem akarja eladni.

Csontváry képeinek a titka, hogy mély filozófiai tartalom áll mögöttük, nehéz értelmezni, mit ábrázol, és mit jelent.

- "A ritkaságuk miatt lettek ilyen drágák! Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi húsz évben hány képe került aukcióra!" - figyelmeztet Virág Judit egy újabb szempontra.

2. Munkácsy Mihály: Poros út I. ;1883 - 220 000 000 Ft, Virág Judit, 2003

A Párizsban készült festmény gyönyörű színeit, formáit és romantikus témáját az impresszionizmus ihlette. A Számlakönyvek tanúsága szerint 1881-ben került Sedelmeyerhez, Munkácsy állandó műkereskedőjéhez, 1921-ben került Magyarországra, ahol Vida Jenő, bankár vásárolta meg. Noha Vida felsőházi tag volt, 1944-ben Auschwitzba hurcolták, és villáját kifosztották. A benne lévő csodálatos festménygyűjteményt Németországba szállították, kivéve négy Munkácsy képet, amelyet Vida nem sokkal előtte kölcsönadott a Szépművészeti Múzeum jubileumi kiállítására. A külföldre menekült örökösök már 1945-ben próbálták kideríteni értékeik hollétét, de hiába. A kép közben átkerült a Magyar Nemzeti Galéria állományába, és a magyar festészet egyik leghíresebb alkotásává vált. Vida Jenő Dél-Amerikában élő unokái sokáig nem tudtak erről. Majd amikor a nyolcvanas években hazalátogattak, meglepve fedezték fel a gyermekkorukból ismerős négy Munkácsy képet a múzeum falán. Elhatározták, hogy visszaszerzik jogos örökségüket. Éveken át tartó pereskedés után végül 2002 novemberében visszakapták a képeket, ám mivel az állam védetté nyilvánította, az örökösök nem vihették ki az országból. Ezért döntöttek az eladás mellett. Mind a négy mű kiemelkedő árat ért el.

3 - 4. Csontváry Kosztka Tivadar: Hídon átvonuló társaság; 1901 - 180 000 000 Ft, Virág Judit, 2006

Több kiállításon is szerepelt már - de először 2006-ban lehetett rá licitálni. Ismertsége lehetett a magas ár egyik fő oka.

3 - 4. Munkácsy Mihály: Az alvó nagyapó; 1887 - 180 000 000 Ft, Virág Judit, 2007

A kép már 1994-ben is kivívta a licitálók tapsát a BÁV aukcióján, akkor 4.6 millió forintra taksálták.Aki akkor megvette, élete egyik legjobb befektetéseként gondolhat rá. 

5. Bortnyik Sándor: Lámpagyújtogató; 1921 - 170 000 000 Ft, Kieselbach, 2008

Bortnyik neve bizonyára sokaknak meglepetés a listán. Nem titok, még a művészettörténészek is vitáznak rajta, vajon megérdemelten kapta-e meg ezt a dicsőséges helyezését a tízes listán, vagy túlértékelik jelentősségét. Jóllehet, nevét nem ismerjük Bortnyik az 1920-as években a világ festőinek élvonalába tartozott - igaz Németországban.

Kieselbach Tamás szerint a magyar művészet igazi sajátosságát a történelem drámaisága, az itt élők identitásának kényszerű törései adják. Nincs még egy ország, amely ilyen intenzíven és sűrűn élte volna meg a huszadik század drámáit. Sok kép és festő kényszerült az elmúlt száz évben emigrációba, de itt lenne az idő, hogy ezek a művek újra a magyar kultúra részeivé váljanak.

Bortnyik emigráns festő, aki az 1918-as események miatt menekült Németországba, ahol halála után képeinek többsége szétszóródott. Ám ahogy emelkednek a magyar aukciós festményárak, egyre több külföldi gyűjtő fedezi fel, milyen értékes kép van a falán, és a kiemelkedő ár is azt sugallja, érdemes visszahozni Magyarországra és itt eladni. Ez nekünk is jó, mert egyre több szeletét ismerhetjük meg a rejtőzködő magyar festészetnek.

- "Ez a kép újraírja a magyar avantgárdról alkotott képünket. Olyan kiforrott, mestermű, amelynek a mérete is jóval nagyobb, mint az eddigi Bortnyik képek. Valódi főmű, amelyhez hasonló még múzeumokban sincsen, ezért egyáltalán nem túlzás ez a nagy ár." - állítja Kieselbach Tamás.

6. Munkácsy Mihály: A baba látogatói; 1879 - 160 000 000 Ft, Virág Judit, 2003

A kép kikiáltási ára 60 millió forint volt. 2003-ig ez volt a legmagasabb kikiáltási ár a magyar aukciók történetében.

7. Tiziano Vecellio: Mária gyermekével és Szent Pállal; 1540 - 140 000 000 Ft, Nagyházi, 2005

Hogyan került egy nagy olasz festő a magyar tízes listába? Minden látszat ellenére, ez egy igazi magyar kép, méghozzá a legjelentősebb kincseink egyike. Olyan, amelyet nem lehet kivinni az országból, bárki is vásárolja meg - persze egy-egy kiállításra kölcsönadható, de valójában szerves része a magyarság kultúrkincsének.

Egy pécsi család gyűjteményéből került elő három éve, akik korábban csak azt tudták, hogy az ebédlőben lógó festmény, egy 17. századi velencei festő szép alkotása. Eredetileg nem is számítottak nagy összegre - olyan három millió forint körüli összeget szerettek volna kapni érte. Ám amikor a Szépművészeti Múzeum szakértői rápillantottak, azonnal tudni lehetett, hogy ennél sokkal többért fog elkelni.

És hogy a vevőnek megérte-e a kép 140 millió forintos árat? Ez nem kétség. Az aukció óta előkerült egy csomó bizonyíték, amely kétségtelenné teszi, amit a szakértők korábban is sejtettek. Hogy Tiziano saját kezű alkotásáról van szó, amely a d'Este család megrendelésére készült, és a montovai herceg udvarából került a Teleki gyűjteménybe. Ekkor még egyértelműen tudta minden tulajdonos, hogy ez egy Tiziano kép. Úgy tűnik, Trianon után szándékosan "felejtették el", hogy milyen értékes festmény van a birtokukban, és csak szép Szűz Máriás képként emlegették a családi legendáriumban. Jelenleg közel négy milliárd forintra van biztosítva. Ha a tulajdonos el akarná adni, biztos, hogy a három évvel ezelőtti ár többszörösét kaphatná érte. De nem akarja, sőt nagyon is büszke rá, ezért úgy döntött, másokkal is megosztja a műélvezetet.

- A kép jelenleg a Szépművészeti Múzeumban van letétben, és ott nézhető meg, már ha éppen Magyarországon található, mert sokat utazik. Nem csoda, hiszen az életmű egyik kiemelkedő darabjáról van szó. Az Ermitázsban van ugyan egy hasonló Tiziano kép, de a miénk szebb! - állítja Mayer Vera, a Nagyházi Galéria festménybecsüse, akik a régi képek szakértőiként az árverést bonyolították.

8. Gulácsy Lajos: A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek; 1910 - 120 000 000 Ft, Virág Judit, 2007

Úgy látszik, a magyar lélek vonzódik a misztikához, mert Gulácsy az egyik legkeresettebb festő hazánkban. Képeinek titka abban a titokzatos, önmaga által megteremtett mesevilágban rejlik, amelyben a festő élt és alkotott. És amelybe olyan jó lenne belesni. Pedig Gulácsy érzékenysége, amelyet képein annyira vonzónak látunk, valójában csak bajt hozott rá. Az első világháború kitörésekor Velencében volt, és a traumatikus hírtől, idegösszeroppanást kapott. Haláláig idegszanatóriumban vagy elmegyógyintézetben élt. Élete utolsó nyolc évét vakon töltötte, képei közben szétszóródtak, megsemmisültek. Nem maradt már neki, csak Nakonxipán, ahol mindig békét talált.

- "Jellegtelen, közepes képeket néha lehetett eddig is venni tőle. De azok, amelyek erre a listára rákerültek olyan alapdarabok, mesterművek, amelyekből nagyon kevés található a szabadpiacon." - figyelmeztet Virág Judit.

9. Gulácsy Lajos: A bolond és a katona; 1909 - 110 000 000 Ft, Virág Judit, 2008

10. Gulácsy Lajos: Régi instrumentumon játszó hölgy; 1908 - 95 000 000 Ft, Virág Judit, 2002

Read the rest of this entry »

Posted in festmények , múzeum , művészet , Nők Lapja Évszakok , titkok

Az igazi kérdések

Miután kiderült, hogy a nagyobbik lányom nevét és fotóját ellopták az én Facebook oldalamról, segítséget kértem ismerőseimtől, jelentsék ezt a profilt a Facebooknak. Hogy miért nem én tettem mindezt? Mert nem tudtam. A Facebook ugyanis nem engedte.

Én és a férjem ugyanis nem láthattuk ezt a profilt, úgy lett beállítva. Így hát jelenteni sem tudtuk. Jelentette viszont sok-sok ismerősöm, úgyis mint "hamis-profilt" amit amúgy nem volt könnyű, mert a FB ilyenkor megkér rá, hogy linkeld be az illető igazi, eredeti profilját. (Ami akkor, ha valakinek amúgy nincs FB profilja nem lehetséges, és ha belegondolunk, azért ez felháborító!) Sok ismerősöm ezért úgy jelentette a profilokat, hogy 13 év alatti gyerekeké, ami elvileg azonnali felfüggesztést jelent, hiszen a FB szabályzata ilyen kiskorú gyerekek számára nem engedélyezi a közösségi oldal használatát.
Merthogy pár órai kutakodás után a kisebbik lányom profilját is előkerült. Nem én találtam meg, nem a húgom, hanem egy másik aggódó anyuka, akit szombat éjjel szintén nem hagyott aludni, ami velünk történt. Neki is fenn volt egy csomó fotója egy hamis profil alatt, csak épp másik keresztnévvel, bár ugyanazzal a vezetéknévvel.
Pillanatok alatt szabályszerűen felizzott az ismerőseim között a hangulat. Megosztások, lájkok, hozzászólások - ami ahhoz képest, hogy szombaton késő este tettem fel a kérést, meglepő volt. Sokan utána még órákon át nézegették, kik is állnak kapcsolatban az én lányaim állítólagos profiljával, hol vannak közös pontok, kik azok, akik valószínűleg hasonlóképp áldozatok és kik lehetnek a tettesek.
Nyilván én se tudtam volna aludni, ha ilyesmit olvasok. De azért nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt és nyomozni kezdett.
Bevallom, azt hittem, hogy percek (na jó, órák) alatt le fog kerülni a két profil - hiszen végül is két kiskorúról van szó és az ő személyes adataikkal való visszaélésről. (Ez a hivatalos terminusa ennek a fajta bűncselekménynek.) Ráadásul tucatnyi bejelentést kapott a FB a mi ügyünkben, ami állítólag felgyorsítja a dolgokat.
Ám a profilok még másnap is fenn voltak. Nem ezért hívtam végül fel egy ügyvédet, hanem mert felkért a Nők Lapja Café, hogy írjam meg ami velünk történt, és úgy gondoltam, hogy egy blog az lehet szubjektív, de egy cikk az nem. Tudnom kellett, milyen jogaim és lehetőségeim vannak.
Nem gondoltam, hogy vasárnap délután találni fogok egy ügyvédet, aki hajlandó szóba állni velem, de az OrmosNet Ügyvédi Iroda, ahol 7-22-ig van telefonügyelet végtelenül kedves és segítőkész volt. Nem tudtam, de a Facebook három kategóriába sorolja a bejelentéseket. A legsürgősebb első kategóriába kerülnek a terrorizmussal, élet elleni fenyegetéssel kapcsolatos bejelentések. A másodikba a zaklatás, fenyegetés. A miénk csak a satnya harmadik kategóriába került, merthogy ugyan mint szülő, számomra riasztó, hogy ellopták a gyerekeim profilját, közvetlen veszélyben azért senki nincs. Ilyenkor akár hetekbe is kerülhet, hogy a profilt levegyék.
Kicsit meggyorsítja a dolgot, ha eljuttatom a FB adminisztrátoraihoz az ügyvéd vagy közjegyző által hitelesített útlevél vagy személyigazolványmásolatát a gyereknek, ilyenkor az esetek 90%-ban leveszik a profilt.
Hangsúlyozom még egyszer: 90%-ban. Szóval még ez se biztos.
Ám az én lányaim profilja meglepő módon 24 órán belül lekerült. Az ügyvéd szerint ez csak egyet jelenthet: nem a Facebook intézkedett, hanem az, aki létrehozta. Megijedt a felhajtástól és inkább saját maga törölte ezeket a profilokat.
Ahogy a sztori terjedt, többen felvetettek pár kérdést. Mivel ezek másokban is felmerülhetnek, gondoltam megválaszolom itt.

Nem lehet, hogy a gyerekeim hozták létre ezeket a profilokat, csak nem merték elmondani?
- Igen, jogos a felvetés, különösen, ha valaki nem ismer minket. Mivel mi a férjemmel mindketten sokat dolgozunk a nettel, logikusnak tűnik a felvetés, hogy a gyerekeink is lehetnek számítógép guruk. Hát nem azok. Sőt, szerintem az átlagosnál jóval ritkábban kerülnek gép elé, pont azért, mert mi elfoglaljuk ezeket a gépeket. Dolgozunk, na.
Ha meg nem, akkor kirándulunk, sétálunk, együtt vagyunk a gyerekekkel. És családilag azt valljuk  a gyerek ráér majd később is számítógépezni.
A gyerekekkel amúgy beszélgettünk már a FB-ról, és elmondtuk nekik, hogy mi nem javasoljuk, hogy saját oldaluk legyen. Nem csak azért, mert kicsik, hanem azért is, mert ennek vannak veszélyei. Ők ezt megértették, elfogadták, soha nem könyörögtek érte, hogy jajj, de mégis had legyen és hogy másoknak is van, nekik is kell.Megjegyzem, ha ez nagyon-nagyon fontos lenne nekik, akkor lehet, hogy meg tudnának győzni, de erre eddig nem került sor.
Ennél is nagyobb érvem, hogy ha az én gyerekem csinálna magának FB profilt, akkor nyilván a saját osztálytársai, ismerősei lennének rajta, nem? Hát ezen a két hamis profilon a többszáz ismerősből egy se volt számomra ismerős. Egy sem. Se egy barát, se egy osztálytárs, se egy rokon.(És nem, a lányomat annyira nem vontam bele, hogy arra kérjem, nézegesse át ezeknek az embereknek a profilját. Voltak elég riasztó alakok is, de higgyétek el, ismerem a lányom ismerőseit.)

Biztos egy osztálytársuk, ismerősük csinálta viccből.
- Mivel mi az elmúlt három évet külföldön töltöttük, a gyerekeimnek nincsenek olyan magyar osztálytársai, akik ilyen viccet csinálnának velük. Ha ők csinálták volna, akkor angolul vagy spanyolul lenne. Az sokkal logikusabb volna.

Ne aggódjak, biztos egy cég csinálta, aki marketingcéllal gyűjt lájkolókat. Ilyesmi gyakran megesik.
- Ez tény. A becslések szerint nyolc millió hamis Facebook felhasználó létezik. Ami mondjuk ahhoz képest, hogy egymilliárd tagja van az oldalnak, nem is olyan sok. Ha valakinek van egy új terméke, amit szeretne bevezetni, akkor nincs egyszerűbb dolog, mint létrehozni párszáz hamis profilt, és ezekkel lájkoltatni a terméket. Egy menő, népszerű céghez mindenki szívesebben csatlakozik, mint egy friss, induló termékhez. Ráadásul tudjátok, a Facebook úgy működik, hogy minél többen lájkolnak valamit, az annál magasabbra kerül a hírfolyamban. Szóval ez egy valóban létező metódus.
Ám az ilyenek nem valódi emberekkel dolgoznak. Lelopnak párszáz fotót a gugliról, és hasraütésszerűen elnevezik: Kovács Jolán, Tóth Aladár, Kiss János.
Ám a mi esetünkben sokkal több energiát fektettek a dologba. A gyerekek valódi nevét használták fel és a hozzátartozó képeket. Ráadásul minket, szülőket letiltottak, hogy ne lássuk.
Arról nem is beszélve, hogy mely cégnek van szüksége egy 9 éves kislány lájkjára, akit, ha kiszúrnak pillanatok alatt törölnek a FB adminisztrátorok, hiszen ő túl kicsi még ahhoz, hogy egyáltalán ott legyen.

Az én hibám az egész, minek teszem nyilvánossá az életünket az újsággal, a bloggal és a Facebookkal. Az ilyen vonzza a perverzeket.
- Hát igen, ez kemény kérdés, mert be kell vallanom, ebben tényleg vétkes vagyok. Csak azt tudom mondani, újságíró vagyok, ez a szakmám. Megírok sok dolgot - többek között, ami velünk történik. A terhességem, hogyan szoptattam, hogyan nevelek. Nyilván ez akkor hiteles, ha ott van mellette a fotóm és időnként a gyerekeimé is. Amikor újságot olvasok, időnként nekem is kell, hogy lássam, ki hozta létre ezt az írást. És bizony, az újságírás csúcsa, ha az ember a saját véleményét a saját arcával vállalja és nem egyike a névtelenül dolgozó szürke médiamunkás-tömegnek. Én büszke vagyok arra, ha a fényképem kikerül egy cikk mellé, mert ez azt jelenti, hogy jól csinálom a munkám. És néha bizony ebbe a munkába az ember családját is belevonja. Nem mindig, de gyakran.
Persze a képeket nem az újságokból szkennelték be, szóval ez felemás kifogás. Mert ott a blog, amit arról írok, hogyan élünk. Amikor elkezdtem írni, nagyon sokat gondolkodtam rajta, mennyire engedhetem be a világot az életünkbe. Hiszen idegenek, akár rosszindulatú emberek is olvashatják a blogot. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy rosszindulatú, gonosz emberek mindenütt vannak. A közvetlen ismerőseim között is lehetnek. Ha a pőre statisztikát nézzük, egy nőnek tízszer akkora esélye van rá, hogy a férje ölje meg, mint hogy egy vadidegen. És a gyerekeinknek is szorgosan tanítjuk, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, de vajon hányszor hívjuk fel rá a figyelmüket, hogy a szomszéd bácsi vagy akár a tanára is veszélyes lehet?
Meg aztán az én blogom kicsi. Mi az a pár tucatnyi követőm ahhoz képest, hogy az egyik kedvenc blogomnak 150 ezer állandó olvasója van, márpedig az illető a saját három gyerekét fotózza folyamatosan és ír róluk. Mindezt Amerikában, ami azért szerintem Magyarországnál jóval veszélyesebb hely és angolul ugyebár kicsit többen olvasnak, mint magyarul...
Ráadásul ha összeszámolom, hogy hány jó élményt, kedves barátok köszönhetek a blognak, akkor az jóval több, mint amennyi kellemetlen pillanatot okoztak trollok, vagy piszkálódó emberkék. Ráadásul aki azt hiszi, hogy emiatt nyitott könyv az életem, az nem ismer. Annyit adok ki, amennyit biztonságosnak látok, és bevallom, mindig marad mesélnivalóm, ha találkozom valakivel. A blog az életemnek egy kicsinyke szelete, aki csak abba lát bele, nem ismer engem. És ez így van rendjén.
És hogy miért rakom a Facebookra fel a gyerekeim fotóját? Igen, tudom, sokan nem teszik meg. De azt is, hogy még többen igen. Mert a Facebook erre van. És igen, lehet hőbörögni, hogy idióta is, aki ezt használja, de vagyunk olyan egymilliárdan, akik nem így vélik, és akik szeretik. És bizony ezeknek az embereknek a többsége rendszeresen rak fel fotókat a szeretteiről. Lehet mindet idiótának és felelőtlennek nevezni, és akkor én is ott vagyok ezek között. De én jobb szeretem minden esetben, ha a tetteseket szidjuk, nem az áldozatot, mert hogy az az igazi bűnös. Szóval szerintem hasznosabb azon gondolkodni, hogy vajon ki és miért csinálta ezeket a hamis profilokat.

Mégis, mire kell valakinek egy ilyen profil?
- Hát erre nem könnyű válaszolni. Nyilván a pedofília az első, ami felmerül mindenkiben, amikor valaki gyerekek nevével, fotójával él vissza. Hangsúlyoznám, nem fürdőruhás vagy kihívó fotókról beszélünk. Csak olyan képeket tettem fel mindig a netre, amiket akár nyomtatásban vagy a blogon is bátran és nyugodtan vállalnék a gyerekeimről, mert nincs más rajta, mint egy mosolygó, boldog gyerek egy szép háttér előtt. Pont olyan, amilyenhez hasonlókat a Facebookot használó anyukák 80%-a nap, mint nap megoszt.
A szakértők szerint az ilyen profilokat gyakran csalinak használják a pedofilok. Hiszen a fiatal tinik hajlamosak mindenkit visszajelölni, aki bejelöli őket, mert akinek sok virtuális barátja van, az nyilván nagyon népszerű. A valós profilok azért jobbak, mint a teljesen hamisak, mert utána lehet keresni a neten. Tényleg van ilyen nevű ember, tényleg van képe a neten, szülei stb. Nem gyanús. Aztán már ez a kislánybőrbe bújt farkas kezdeményezhet beszélgetést, akár találkozást is. És máris megtörténik a baj. Nyilván nem minden gyerek lesz erre is vevő - de aki tudja, mit keres, az megtalálja az áldozatát. Persze más ok is lehet, nem mondom, hogy ez az egyetlen magyarázat, de sajnos elég valószínű.
Mindenesetre az illető törölte a profilokat, ami megnyugtató, ám ahogyan az ügyvéd is felhívta rá a figyelmem, ez nem is olyan jó jel. Mivel ezt a felhívást a Facebookon tettem közzé, valószínűleg ott van az ismerőseim között.
Én meg tegnap óta időről időre végigpörgetem az ismerőseim listáját és azon tűnődöm, kit töröljek, kit tartsak meg. Ki lehet az a szemétláda, aki ilyesmire képes? Vajon egy volt osztálytárs? Egy olyan ember, akivel soha nem találkoztam, de megkért, vegyem fel az ismerőseim közé, mert nagyon szereti a cikkeimet és megtisztelném vele? Vagy talán közeli családtag? Vajon biztonságban lennék, ha minden volt riportalanyomat törölném? Vagy mit se számít, mert aki rosszat akar, az úgyis megtalál, ha nem virtuálisan, akkor személyesen?

Számomra ezek az igazi kérdések. És nagyon zavar, hogy nem  tudom rájuk a választ...

Hogy mi történt eddig, azt a Nők Lapja Cafén lehet elolvasni.

Read the rest of this entry »

Posted in Facebook , hamis profil , Nők Lapja Café

Segítség, ellopták a lányom!

"Csókolom Marcsi néni ! Tudom nem én dolgom beleszólni a magán és a családja életébe de a 2 kislányát ilyen fiatalon fel tenni a facebookra veszélyes kérem legalább vigyázzon rájuk." 

Ezt az üzenetet kaptam körülbelül egy hónapja a Facebookon  egy számomra ismeretlen Mészáros Regina nevű, profilja alapján meglehetősen fiatal kinézetű lánykától. Először nem is értettem - mi ez? Aztán kicsit megdühödtem. Mi ez a fenyegető hangnem? Merthogy az gondolom minden szülőként élő ismerősöm számára nyilvánvaló, ez bizony nem kedves figyelmeztetés, pláne nem egy idegentől. Ez bizony kőkemény fenyegetés.
Végiggondoltam persze gyorsan, milyen fotókat raktam fel a gyerekeimről. Mert persze rakok. A blogra is, Facebookra is. Gondosan megválogatom, hogy mit és milyet, de azt gondolom, hogy az embernek két választása van, ha a Facebookot használja. Vagy szigorúan nem rak fel fotót a gyerekeiről (sok ismerősöm választja ezt a megoldást és értem őket) vagy okosan, pár fotót azért mégis. Én mivel blogolok is az életünkről, újságban is szoktam írni a családunkról, úgy döntöttem, pár fotóból nem lehet baj.
A gyerekeimnek amúgy nincs Facebook profilja. A legnagyobb sincs még 12 éves - és bár tudom, hogy ezt a szabályt meg lehetne szegni, én úgy döntöttem, nem engedem egyenlőre, hogy belevessék magukat a virtuális életbe. Ne a gép előtt üljenek, előbb-utóbb úgyis beszippantja őket a net, ráérnek még.
A levelet és annak róját jelentettem zaklatásért és fenyegetésért.
Közben azon tűnődtem, ki lehet ez.
Merthogy nyilván nem egy 12 éves kislány. Nem tudnám megmondani, miért, de a hangnem egy felnőtté. És férfié.
Rémisztő belegondolni, hogy van valaki, aki létrehoz egy ilyen hamis profilt és azzal szórakozik, hogy fenyegető leveleket ír. Még ijesztőbb az a lehetőség, hogy ismerem az illetőt, aki kifejezetten nekem és az én riasztásomra hozta létre ezt az identitást.
El is feledkeztem volna az egészről, ha ma nem beszélgetek a húgommal, aki a nethez jóval jobban ért, mint én, és megígérte, utánanéz, ki is ez a Mészáros Regina. Merthogy a neten azért nyomokat hagy az ember, amit a hozzáértők vissza tudnak fejteni.
Amit kiderített, az megdöbbentett minket.
Kiderült, hogy az én lányomnak, van Facebook profilja - noha arról sem én, sem ő nem tudott eddig. Ám ha az ember beírja a lányom nevét, akkor feljön egy profil az ő fotóival, egy csomó számára is ismeretlen emberrel, akik a neten már ismerősei.
Szóval, ellopták az identitását.
A fotókat az én Facebook profilomról lopták, és már több, mint egy éve megvan.
Én nem láthatom, és az apja sem. Nem is jelenthetjük ezért a Facebooknak, hogy visszaélnek a lányom adataival, ráadásul mivel nincs Facebook profilja, hiszen csak 11 éves, ezért ő saját maga sem tudja jelenteni, hogy mások garázdálkodnak a nevében és nem kérheti, hogy töröljék.
De ti, akik nem vagytok erről letiltva, megtehetitek! Kérlek, segítsetek és ne sajnáljátok azt a pár percet és néhány kattintást, mert ma mi jártunk így, de holnap ti is hasonló cipőbe kerülhettek.
Rémisztő belegondolni, mire használják vajon az én lányom személyiségét, mire kell valakinek az ő arca, neve és profilja.
És azt tanácsolom, csekkoljátok ti is a gyerekeiteket, akkor is, ha azt gondoljátok, nincs fenn. És ne csak a saját profilotokról, ismerősökéről is.
Mi se fejeztük még be a kutatást, mert a levél azt írja, "két lányát..." és a másikat még nem találtuk meg. Pedig lehet, hogy ott van az övé is valahol a Facebookon, jól elrejtve előlem...

Read the rest of this entry »

Posted in Facebook , hamis profil

Hétköznapi magyarság

Nem kérdés: Kölcsey jól kicseszett velünk, magyarokkal, amikor kitalálta ezt az „itt élned-halnod kell” dolgot. Amikor két éve elköltöztünk Angliába ezen a nyomvonalon haladva még engem is nagyon foglalkoztatott, mi lesz a gyerekeimmel, hogy őrizzük meg a magyarságuk, a nyelvük és néhány negatív hozzászólás hatására jól rá is görcsöltem a dologra. Aztán kiderült, hogy ezek a dolgok nem is olyan fontosak a világ más részein. És rá kellett jönnöm, hogy ez egy sokkal egészségesebb hozzáállás, mint a miénk.

Angliában több műsor is van, ami a külföldre költözés nehézségeiről szól, például, hogy valaki elköltözne egy másik országba és hogy milyen szempontokat kell ilyenkor mérlegelni. Mondjuk egy ápolónő Angliából Ausztráliába vágyna. A stáb ilyenkor elviszi őt a családjával együtt álmai országába és megmutatja neki, milyen lenne kinn az élete, kóstoljon bele. Találkozhat egy helyi állásközvetítővel, aki elmondja, milyen esélyei lennének, milyen fizetést kaphatna, merrefelé érdemes költöznie. Megmutatják neki, hogy milyen lakást tudna kinn bérelni, milyen lenne a gyerek iskolája, mire telne a kinti fizetéséből. Ez általában elég pozitív, de aztán jön a feketeleves. Az emocionális rész. Mert nehéz szembesülni azzal, hogy mondjuk egy 18 órás repülőút milyen állati fárasztó, onnan nem ugrál haza az ember, a család küld nekik videóüzenetet, hogy mennyire hiányoznak, sokan el is sírják magukat, amikor belegondolnak, milyen lenne a szülők, a legjobb barátok nélkül az élet.

Van, hogy az derül ki, nem érdemes elköltözni, mert nincs annyi anyagi fedezetük, olyan munkájuk. Vagy rájönnek, hogy ez túl nagy kulturális különbség és minden álom ellenére amikor ott vannak, már nem érzik jól magukat. De persze az előfordul, hogy kiderül, a fizetés sokkal több és medencés házat tudnak bérelni, a suli meg a tengerparton van és mind azonnal beleszeretnek.

Van, aki a műsor végén úgy dönt, hogy kiköltözik, de az sem ritka, hogy végül meggondolja magát és minden info birtokában úgy érzi, inkább otthon marad. De olyat is láttam már, hogy végül úgy döntöttek, hogy nem csak ők mennek, de viszik a nagyszülőket is. Mert úgy nem fognak hiányozni egymásnak és mindenkinek könnyebb.

A műsornak itt még nincs vége: a kiköltözőkhöz időnként visszalátogat a stáb, mondjuk úgy 2-3 év elteltével, meséljék el, megérte-e, mi volt a nehéz, ma is így döntenének-e, mit ajánlanának másoknak.

Hasonló műsor évek óta Spanyolországban is megy, nagy sikerrel. Külföldön élő spanyolokat keresnek fel, hogy meséljék el, miért költöztek ki, miben változott az életük, mutassák be az adott helyet, ahol laknak, kinek ajánlanák, mi volt a nehéz, miért éri meg idejönni.

Pozitív, vidám műsor ez is, az előző is.

Arról szól, hogy a világ óriási és rengeteg a lehetőség benne. Vétek nem meglátni és kipróbálni. Mert utazni, menni nagyon is jó dolog, gazdagítja az ember jellemét a tapasztalat.

És igen, ne söpörjük véka alá azt a tényt sem, hogy másutt néha ugyanazért a munkáért sokkal jobban fizetnek, több a lehetőség, esetleg jobb a klíma és kellemesebb ott élni.

Millió oka lehet annak, hogy valaki el akar költözni az országból, ahol született.

És ebben nincs semmi rossz.

Mint ahogyan abban sem, ha maradni akar.

Az biztos, hogy az emberekben  ősidők óta él a vágy arra, hogy útra keljenek és máshol éljenek. Nagyon sokan játszanak a gondolattal, hogy milyen lenne ha. Van aki aztán megteszi, mások nem. De szeretjük látni, másoknak hogyan sikerül. Népszerűek az erről szóló filmek, blogok, történetek.

És külföldön a köztévé, amely a "köz" szolgálatáért van, ezt az igényt elégíti ki. 

Objektív információt ad, szórakoztató formában. 

Halljuk, olvassuk nap mint nap, hogy Magyarországról is egyre több ember költözik el. Nem mindenki azért, mert rosszul érzi magát és a szegénység, hitel elől menekül. Van akit a klíma, a gyerekkori álom, vagy épp a kíváncsiság hajt. Sok oka lehet ennek.

De tény, hogy megnyílt a világ. Ami a mi szüleink korában elképzelhetetlen volt, nekünk most tálcán adatik.

Lehet menni. 

Szabad. 

És jó.

Erről az utóbbiról otthon  mégis keveset hallani. 

Magyarországon egy ilyen műsor elképzelhetetlen. Ahol arról beszél valaki, hogy mondjuk ő ápolónőként a hazai fizetése tízszerezés keresi Svédországban és hogy mennyire megszerette az itteni életet. Vagy hogy milyen jó az ausztrál oktatás és mennyire imádnak a gyerekei ott lenni. 

Ne feledjük, mindezt állami pénzen a köztévében.

Elképzelhetetlen.

Hiányzik ugyanis valami nagyon fontos dolog ezekből a műsorokból, ami nélkül otthon nem lehet beszélni a külföldre költözésről: indulat.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor Magyarországon az egyik szerkesztő kollégámmal beszélgettem és meséltem arról a sok jóról, amit Angliában tapasztaltam. Oktatásban, múzeumokban, programokban és ő mondta, hogy írjak már nekik erről, mire én felvetettem: biztos, hogy a magyarok vevők olyan történetekre, hogy valaki elutazik és jó ott neki?

Ezen elgondolkodott.

És végül megállapítottuk, hogy nem.

Valószínűleg nem.

Nem szeretjük azt hallani, hogy másutt jobb. Mert itt élni, halni kell. És aki ezt nem teszi, az hazaáruló, és mocskos disznó és nem is magyar. És nyilván a magyarságát se tudja megőrizni és a gyerekei se tanulnak meg magyarul és nem lesz magyar identitásuk, és nyilván nem fogják tudni, ki is az a Mekk Mester és akkor már oda az egész gyerekkoruk és egész életükben gyökértelenül fognak a világban kóborolni.

Hogy ez a gyereknek hasznos lehet és jó, az soha nem merül fel. Csak az, hogy majd nem tudja elénekelni a Himnuszt, mit Király Linda, pocsék lesz a helyesírása, akcentusos a beszéde és soha nem lesznek igaz, magyar barátai.

A valóság nem érdekel senkit. Én az elmúlt években tucatnyi gyönyörűen beszélő magyar gyerekkel találkoztam szerte a világban, akikről senki nem mondaná meg, hogy nem Magyarországon születtek. Ismerik a magyar meséket, szokásokat, ünnepeket - pont úgy, ahogyan azét az országét is, ahol élnek. 

Nézem a saját gyerekeimet is, akikért annyi aggódtam és azt látom, hogy számukra nem kérdés, hogy angolok vagy magyarok. Teljesen mindegy, hogy angol vagy magyar könyvet adok a kezükbe és a királynőért pontosan annyira lelkesednek, mint Mátyásért. Nem érzik, hogy választaniuk kellene a kettő között és nem is értik a kérdés, hogy hol jobb nekik. Mint ahogyan azt sem, hogy hol vannak otthon. Pontosan tudják, hogy magyarok. És azt is, hogy ezt hiába mondják ezt, a legtöbb új ismerősüknek fogalma sincsen róla, hol van ez a kis ország. Így hozzáteszik, hogy ez egy közép-európai ország, ami Romániával határos. (Nekem is furcsa ezt hallani, de ők sok-sok beszélgetés alapján jöttek rá, hogy ez egy praktikus információ.) Néha, amikor rájuk szólok, hogy vegyenek fel egy pulcsit, mert hideg van, nevetnek és közlik, hogy ők angol gyerekek. De focimeccset nézve mindig a magyaroknak drukkolunk. Szeretik a Túró Rudit és imádják a skót vajas kekszet. Nézem őket és nem látom, hogy elveszítették volna a magyarságukat azzal, hogy külföldre költöztünk. Inkább nyertek még egy kultúrát, amiben otthon vannak.

Természetesen nem állítom, hogy semmilyen pozitív kép nem jelenik meg a magyar médiában a külföldre költözőkről, hiszen olyan tömeges jelenség ez, ami mellett nem lehet elmenni. Az alábbi cikket a Nők Lapja Évszakok 2012 tavaszi számába írtam a témáról. Nem rejtve véka alá, hogy nekünk bizony jó. Azóta úgy belejöttünk az utazásba, hogy továbbköltöztünk Spanyolországba. Új nyelv, új kultúra, új élmények.

Read the rest of this entry »

Posted in költözés , Magyarország , magyarság , Nők Lapja Évszakok