15:21
Fodor Marcsi
 | ||||
"Csak én bírok versemnek hőse lenni" - írta Babits A lírikus epilógjában és ez nem csak a költőknél, de az újságíróknál is igaz. Ha nem is minden egyes alkalommal, de bizony nagyon is minősíti az embert, hogy mit ír meg.
Mondhatnám most jó tanácsként, a kezdő újságírópalánták számára, hogy bizony alaposan fontolják meg, milyen cikket vállalnak el, mert minden egyes cikk róluk is szól. Mit szeretnek, mi iránt érdeklődnek, milyen emberek ők. Ráadásul egy-egy téma úgy rajta tud ragadni az emberen, mint a rágógumi. Ha pedig éveken át csinálja az ember, akkor nagyon nem mindegy, hogy mi is lesz az a téma. Mert lehet, hogy most nagyon vicces celebekkel foglalkozni, de vajon igazi partilány vagy, akinek élvezet órákon át a vörös szőnyeg mellett állni? És igen, állati izgalmas a bűnügyi újságírók élete - de bírod azt is, amikor naponta tragédiák által sújtott zokogó emberekkel kell beszélgetned? Szóval persze irányokat érdemes szabni - de azért ha a sors úgy hozza, nem érdemes kitérni a kihívások elől sem.
Cikkfelkérést nem utasítunk vissza. Ez számomra alapelv, amihez ma már szinte vallásosan ragaszkodom. És megvan rá az okom. A legjobb és legkedvesebb cikkeimet köszönhetem a szerkesztőimnek és ha nem akartak volna mindig többet és mást tőlem, mint amit én kigondoltam, feleennyi cikkem és élményem lenne ma. Hiszek benne, hogy a kihívások, amik folyamatosan tágítják az ember konfortzónáját építik a jellemet és a szakmai tudást is. Nem szabad lemondani róluk. De van egy praktikus ok is, ami miatt nem érdemes finnyáskodni - bár az újságíróktól állandóan témákat kérnek a szerkesztők, végül nem feltétlenül ezek közül választanak, amikor kiadják a munkát. Sok-sok szempont van egy újság összeállítása során, és az ötlet (legyen az bármilyen jó) csak egy. Persze a lista, amit lead az ember fontos - de inkább csak olyan első lépcsőfok, választóvíz, tud-e egyáltalán ötleteket írni, mert az az újságíró, aki kapásból nem tud tucatnyit is felsorolni, ássa el magát és válasszon más szakmát. Itt ez a minimum követelmény. Ráadásul aki sokat válogat, a végén könnyen hoppon marad és megkapja majd a munkát valaki más, aki nem ennyire válogatós. Szóval kezdőként nem kell megijedni, ha egészen vad dolgokat kérnek a szerkesztők - előbb-utóbb megismernek majd és jönnek a személyre szabott feladatok is. Végül is hosszútávon mindenkinek az a célja, hogy az újságíró olyan témákkal foglalkozzon, amikben örömét leli, mert akkor lesz a legjobb, amit csinál. De ehhez idő kell. Idő, hogy megismerjenek és idő, hogy elfogadják azt is, ha egyéni ötleteid vannak. Az első témák persze mindig a saját életből, élményből, tapasztalatból jönnek - és ez nem baj. Hiszen minél több egy műben a személyesség, vagy személyes érintettség, annál jobb lesz. Hiszen amit az ember jól ismer arról jobban tud írni. A legjobb dolog az az újságírósában, hogy nincs olyan téma, ami ne érintene többezer embert. Ha valaki a filmekért van oda, tucatnyi mozis magazinba írhat, ha az ételekért, akkor mehet jó kis éttermekbe és írhat róluk kritikát. Múltkor épp a témák sokszínűségéről beszélgettem a lányommal, aki igyekezett egyre vadabb dolgokat felvetni és a végén eljutottunk oda, mi van, ha őt a kutyakaki érdekli. Mire én nevettem és közöltem vele, hogy bizony komoly probléma az, hogy mit kell vele csinálni, ki takarítja, milyen egészségügyi veszélyei vannak, hová viszik el, akiknek ez a dolguk, mi történik vele és milyen büntetést kaphat, aki nem szedi össze. Pillanatok alatt kiderült, hogy még egy ilyen abszolút bénának tűnő téma is millió izgalmas irányba vihet. A gyereknevelés pedig mennyivel izgalmasabb ennél! Anyaként naponta jönnek a kérdések, a megoldandó gondok - és velük együtt témák százai is: Mi a fene ez a gyereken, mit jelent, hová menjek, mit kenjek rá, mit egyen, mit igyon, mit viseljen, hová menjünk, mit csináljuk, ha itthon maradunk. Most, hogy a harmadik csemetémet készülök épp bölcsibe adni, kezembe került egy régi cikkem, ami épp arról szól, mikor jön el az ideje annak, hogy intézményesítsük a kicsit. Az ilyen témák soha nem veszítik el az aktualitásukat. Örök kérdés marad, mikor jön el az ideje az elválásnak. Nem véletlen, hiszen az egész olyan természetellenes. Ott az a kisgyerek, akiről éveken át azt mondta mindenki, hogy az anyjával a helye és az a legjobb neki - aztán egyszer csak betölti a kettőt vagy a hármat és hirtelen azt mondja mindenki az anyának, hogy nyugodtan hagyja ott vadidegen gyerekek és felnőttek között, mert ez lesz a legjobb. Nem csoda, ha mindenki kicsit belekattan és tök hülye dolgokon kezd görcsölni. Én például a jelek miatt aggódtam, hogy vajon meg tudom-e szerezni Bíborkának a margarétát, merthogy ő az akart lenni. Én meg képtelen lettem volna elviselni, hogy csalódással kezdődjön az ovis korszaka. Durva amúgy visszagondolni rá, hogy milyen véresen komolyan vette ezt mindenki és szabályszerű veszekedés volt a jó jelek miatt, pedig amúgy tök normális szülők voltak a csoportban. Ebből is látszik, hogy mennyire zilált és szorongós időszak ez anyának és gyereknének is. És fura módon - bár azt gondoltam, hogy a harmadikkal milyen rutinosan megy ez - most ugyanolyan nagyon szenvedek, mint amikor az elsőtől kellett elválnom. Nehezítve mindezt azzal, hogy most egy idegen országban kell végigcsinálnom, ahol egészen mások a szokások. (Például jelek nincsenek is...) Szóval a helyzet most se rózsás, hiba kedvesek és aranyosak ezek a bölcsis nénik, azért mégiscsak idegenek, akikkel szóba se szabadna állni, hiszen erre tanított jó anyám, amikor kicsi voltam - de most nem csakhogy szóba állok velük, de még a legértékesebb kincsem is rájuk bízom és csak remélni tudom, hogy jól bánnak vele. Szóval úgy tűnik, hogy erre a fránya anyai ösztönre, ami azt súgja, hogy ne adjam senkinek a fiam, sem a tapasztalat, sem az észérvek nem hatnak. De nincs kegyelem - kezdődik a beszoktatás! A cikk a Kismama magazin 2007. szeptemberi számában jelent meg.
|
Posted in
