szeptember 2012 ~ Fodor Marcsi

Az újságíró mindenütt témát lát. De persze nem lesz minden találkozásból cikk. Vannak emberek, akik nem akarnak szerepelni és ezt tiszteleteben kell tartani, még akkor is, ha nagyon nehéz. Ezért hát most mégis elmesélem, hogyan jártam Izával.

Nekem azt mondták, hogy Iza jósnő – de ő saját magát inkább hírvivőnek nevezte. Én akkor kerestem fel, amikor a nagylányom születése után nem tudtam eldönteni, mi is akarok lenni. Tényleg az újságírás a nekem való szakma, vagy legyek inkább művészettörténész, esetleg magyartanár? Vagy egyszerűen csak induljak el a nagyvilágba és próbáljak szerencsét egy másik országban?
Izát egy barátnőm ajánlotta, mint afféle csodatévőt, aki minden kérdésre tudja a választ. Az ajánlás mellé történet is járt, méghozzá egy igen misztikus gyógyulás története. Az ajánló ugyanis a kozmetikusom volt, akinek akkor már hónapok óta komolyan fájt a keze, néha felemelni is alig tudta. Folyamatosan piros, duzzadt volt és senki nem tudta megmondani, hogy mi a baj. A helyzet odáig fajult, hogy már dolgozni se nagyon tudott.
Az orvosok műtétet javasoltak – ő meg Izához ment, aki elmondta, hogy a baj az előző életében gyökerezik. A második világháborúban, amikor neki volt egy ikertestvére és zsidó kisgyerekként mindketten Mengele kezébe kerültek, aki kísérletet végzett rajtuk. A testvérét megölték és a halott gyerekből egy darabkát bevarrtak az ő kezébe, hogy meglássák, befogadja-e a szervezete ezt az idegen testrészt. Vérmérgezést kapott és meghalt.
Hittem is meg nem is a történetet – mert az előző élet még rendben van, de ami volt, elmúlt. Miért fájna most az, ami akkor történt? Iza azonban elkezdte gyógyítgatni, mindenféle energiaátadással, angyalokkal, meditációval és a barátnőm keze egyre jobban lett, ám a gond mindig visszatért, így hát mégis műtétre került sor – döbbenetes eredménnyel. Egy idegen szövetdarabot találtak a kezében az orvosok. Senki nem tudja, hogyan került oda – talán egy méhen belül elhalt ikertestvér része volt. Mindenesetre kivették és a probléma megszűnt.
Én nem csak hallottam ezt a történetet – személyesen végig is kísértem. Félelmetes volt figyelni, hogyan gyógyul a barátnőm és hogyan derül ki a betegsége oka. Ám hallva őt két dolgot is elhatároztam: egyrészt, hogy én is elmegyek Izához, a másik, hogy meginterjúvolom.
Izát elérni nem könnyű dolog. Gyakran hónapokig nem veszi fel a telefont, mert zarándoklaton van, vagy épp lelki fejlődése egy szintjét ugorja meg éppen és ezzel van elfoglalva. De amikor ép „rendel”, akkor se veszi fel mindenki telefonját. Csak azokét, akiknek tényleg szükségük van rá. Aki csak kíváncsiskodna, és szeretne bekukucskálni a jövőjébe, azzal nem foglalkozik.
Nekem felvette a telefont.
Egy kellemes külsejű, visszafogottan elegáns fiatal nő fogadott. Cigány, persze, hogy az. De nem az a tarka szoknyás,hangosan gazsuláló. Fehér póló, világosbarna szoknya. A kezén egy kristályokból készült karkötő. „Ennek valamilyen különleges ereje van?” Kérdeztem. „Nem az számít, hogy miből készült, hanem az, hogy milyen energiát rakok bele” - mondta mosolyogva. Aztán leültünk a cukrászdában, de ő nem evett és nem ivott. Nem nézett a szemembe, inkább kicsit mellém, mint ha valami mögöttem álló lénnyel kommunikálna. Azt mondta, az angyalommal beszélget és csak azt mondja el nekem, amit tőle hall. Vagy azt sem.
Merthogy nekem, nem kell mindent tudnom.
Furcsa módon ugyanis Iza, aki minden ismerősömnek döbbenetesen igaz dolgokat mondott és jósolt velem kapcsolatban nagyon szűkszavú volt. Azt mondta, hogy ne kérdezzek és ne foglalkozzak a jövővel. Hagyjam ezt az egész spirituális utat, mert ha elkezdek vele foglalkozni, akkor az nem lesz rám jó hatással. Túlságosan bele fogok mélyedni és az egész családom kárát látja. Nem mondott semmit arról, hogy mi legyek, hogy mi vár rám és hogy mi lenne az én utam. Egy dolgot mondott csak, hogy nagyon alacsony az energiaszintem és hogy segít ezt helyrehozni.
Be kell vallanom, gyanakvó ember vagyok, és nem feltétlen hívő. Így hát ott és akkor az első gondolatom az volt, hogy Iza okos nő, és rájött, hogy engem nem tud mindenféle humbuggal megetetni, de azért le akart nyúlni egy kis pénzzel.
Tévedtem. Nem is kicsit.
Iza ugyanis ingyen gyógyított – azt mondta, hogy csak a hírhozásért kérhet pénzt, a gyógyítás adományáért nem szabad neki, mert akkor elveszne ez a képessége.
Így hát pár hónapig hetente jártam hozzá. Ingyen.
Együtt meditáltunk, és ha bajom van, fáradt vagyok, vagy feszült a mai napig azt idézem fel, hogy milyen volt, amikor azt mondta, hogy lássam a fényeket. És mondta milyen színűt kell magam előtt látnom. Főleg zöldet és lilát. Amikor együtt csináltuk, olyan nagyon könnyű volt, hogy azt gondoltam, ez nem valami nagy kunszt. Aztán mikor egyedül próbálkoztam vele kiderült, hogy bizony nem könnyű dolog koncentrálni és látni a mélyből felmerülő fényeket. Viszont amikor sikerül, az valami eszméletlen jó érzés.
Persze kezelés előtt és után beszélgettünk és persze állandóan faggattam, mit lát. Így hát kelletlenül mondott pár dolgot a jövőmről – furcsa módon egy dologban sem lett igaza. Borsika lányomat például egészséges fiúnak jósolta, és azt mondta, hogy nem fogok külföldön élni. Igaz, azt is hozzátette mindig, hogy velem kapcsolatban nem lát tisztán, mert az őrangyalaim nem engedik neki. És mindig hangsúlyozta, hogy „rohadt dolog ez a spirit” és tartsam távol magam tőle.
De azért ajánlott pár könyvet. A kedvencem a „Lelkek útja”, amit egy pszichiáter írt, aki reinkarnációs hipnózist végzett a páciensein – de nem az érdekelte, hogy kik voltak előző életükben, hanem az, hogy mi történt velük a haláluk és az újjászületésük között. Hihetetlenül izgalmas könyv – én már előtte is hittem a lélekvándorlásban és amikor olvastam a könyvet végig azt éreztem, hogy én ezeket tudom. Nekem ebben semmi újdonság nincs.
Többször kértem Izát, hogy írhassak róla – de mindig visszautasította. Neki nem feladata a szereplés, mondta. De azt megengedte, hogy pár barátnőmnek megadjam a számát. Akinek sikerült elérni őt, annak mind meg változtatta az életét. Aki eljutott hozzá, annak mind segített és senki nem jött el tőle üres kézzel, csak én. De valójában én sem. Csak mást kaptam, mint amit reméltem.

Az indigó gyerekekről Iza beszélt nekem először. Amikor először találkoztunk, Bíborka lányom is velem volt, alig pár hónaposan és Iza azt mondta, ő bizony különleges gyerek. Indigó. Vigyázzak rá és tartsam tiszteletben az ő másságát. Magánemberként feltétel nélkül hittem neki – de a vakhitből soha nem lesz jó cikk, ezért szólal meg a cikkben másik oldal is. A tudomány embere, aki bizony csóválta a fejét az efféle spirituális humbugok hallatán. Azzal azonban ő is egyetértett, hogy minden gyerek különleges és egyiknek sem árt, ha a szülei ezt tiszteletben tartják. Magam is azt gondolom, hogy ezeket a fogalmakat a legtöbbször olyan emberek használják, akiknek fogalmuk sincsen róla, hogy mit jelent valójában. Jó érzés abban hinni, hogy a gyerekünk különleges – de hát valójában minden gyerek az. És hogy Bíbor valóban indigó-e? Nem tudom. Ovis korában minden ember rajza köré kört is kanyarított – talán tényleg látta az emberek auráját. Néha azóta is lát fényeket, furcsa dolgokat, amelyeket tündérként vagy kísértetként mesél el nekünk, de maga sem tudja pontosan, hogy ezeket csak képzeli félálomban, vagy valóban látja. Ameddig nem fél, én nem aggódom. Mindenesetre nem próbálom meggyőzni arról, hogy ilyesmi nem létezik. Tiszteletben tartom a fantáziavilágát, és neki és Izának még akár azt is elhiszem, hogy mindez valóság. A cikk a Nők Lapja Évszakok 2005-ös februári számában jelent meg.