Az igazi kérdések

Miután kiderült, hogy a nagyobbik lányom nevét és fotóját ellopták az én Facebook oldalamról, segítséget kértem ismerőseimtől, jelentsék ezt a profilt a Facebooknak. Hogy miért nem én tettem mindezt? Mert nem tudtam. A Facebook ugyanis nem engedte.

Én és a férjem ugyanis nem láthattuk ezt a profilt, úgy lett beállítva. Így hát jelenteni sem tudtuk. Jelentette viszont sok-sok ismerősöm, úgyis mint "hamis-profilt" amit amúgy nem volt könnyű, mert a FB ilyenkor megkér rá, hogy linkeld be az illető igazi, eredeti profilját. (Ami akkor, ha valakinek amúgy nincs FB profilja nem lehetséges, és ha belegondolunk, azért ez felháborító!) Sok ismerősöm ezért úgy jelentette a profilokat, hogy 13 év alatti gyerekeké, ami elvileg azonnali felfüggesztést jelent, hiszen a FB szabályzata ilyen kiskorú gyerekek számára nem engedélyezi a közösségi oldal használatát.
Merthogy pár órai kutakodás után a kisebbik lányom profilját is előkerült. Nem én találtam meg, nem a húgom, hanem egy másik aggódó anyuka, akit szombat éjjel szintén nem hagyott aludni, ami velünk történt. Neki is fenn volt egy csomó fotója egy hamis profil alatt, csak épp másik keresztnévvel, bár ugyanazzal a vezetéknévvel.
Pillanatok alatt szabályszerűen felizzott az ismerőseim között a hangulat. Megosztások, lájkok, hozzászólások - ami ahhoz képest, hogy szombaton késő este tettem fel a kérést, meglepő volt. Sokan utána még órákon át nézegették, kik is állnak kapcsolatban az én lányaim állítólagos profiljával, hol vannak közös pontok, kik azok, akik valószínűleg hasonlóképp áldozatok és kik lehetnek a tettesek.
Nyilván én se tudtam volna aludni, ha ilyesmit olvasok. De azért nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt és nyomozni kezdett.
Bevallom, azt hittem, hogy percek (na jó, órák) alatt le fog kerülni a két profil - hiszen végül is két kiskorúról van szó és az ő személyes adataikkal való visszaélésről. (Ez a hivatalos terminusa ennek a fajta bűncselekménynek.) Ráadásul tucatnyi bejelentést kapott a FB a mi ügyünkben, ami állítólag felgyorsítja a dolgokat.
Ám a profilok még másnap is fenn voltak. Nem ezért hívtam végül fel egy ügyvédet, hanem mert felkért a Nők Lapja Café, hogy írjam meg ami velünk történt, és úgy gondoltam, hogy egy blog az lehet szubjektív, de egy cikk az nem. Tudnom kellett, milyen jogaim és lehetőségeim vannak.
Nem gondoltam, hogy vasárnap délután találni fogok egy ügyvédet, aki hajlandó szóba állni velem, de az OrmosNet Ügyvédi Iroda, ahol 7-22-ig van telefonügyelet végtelenül kedves és segítőkész volt. Nem tudtam, de a Facebook három kategóriába sorolja a bejelentéseket. A legsürgősebb első kategóriába kerülnek a terrorizmussal, élet elleni fenyegetéssel kapcsolatos bejelentések. A másodikba a zaklatás, fenyegetés. A miénk csak a satnya harmadik kategóriába került, merthogy ugyan mint szülő, számomra riasztó, hogy ellopták a gyerekeim profilját, közvetlen veszélyben azért senki nincs. Ilyenkor akár hetekbe is kerülhet, hogy a profilt levegyék.
Kicsit meggyorsítja a dolgot, ha eljuttatom a FB adminisztrátoraihoz az ügyvéd vagy közjegyző által hitelesített útlevél vagy személyigazolványmásolatát a gyereknek, ilyenkor az esetek 90%-ban leveszik a profilt.
Hangsúlyozom még egyszer: 90%-ban. Szóval még ez se biztos.
Ám az én lányaim profilja meglepő módon 24 órán belül lekerült. Az ügyvéd szerint ez csak egyet jelenthet: nem a Facebook intézkedett, hanem az, aki létrehozta. Megijedt a felhajtástól és inkább saját maga törölte ezeket a profilokat.
Ahogy a sztori terjedt, többen felvetettek pár kérdést. Mivel ezek másokban is felmerülhetnek, gondoltam megválaszolom itt.

Nem lehet, hogy a gyerekeim hozták létre ezeket a profilokat, csak nem merték elmondani?
- Igen, jogos a felvetés, különösen, ha valaki nem ismer minket. Mivel mi a férjemmel mindketten sokat dolgozunk a nettel, logikusnak tűnik a felvetés, hogy a gyerekeink is lehetnek számítógép guruk. Hát nem azok. Sőt, szerintem az átlagosnál jóval ritkábban kerülnek gép elé, pont azért, mert mi elfoglaljuk ezeket a gépeket. Dolgozunk, na.
Ha meg nem, akkor kirándulunk, sétálunk, együtt vagyunk a gyerekekkel. És családilag azt valljuk  a gyerek ráér majd később is számítógépezni.
A gyerekekkel amúgy beszélgettünk már a FB-ról, és elmondtuk nekik, hogy mi nem javasoljuk, hogy saját oldaluk legyen. Nem csak azért, mert kicsik, hanem azért is, mert ennek vannak veszélyei. Ők ezt megértették, elfogadták, soha nem könyörögtek érte, hogy jajj, de mégis had legyen és hogy másoknak is van, nekik is kell.Megjegyzem, ha ez nagyon-nagyon fontos lenne nekik, akkor lehet, hogy meg tudnának győzni, de erre eddig nem került sor.
Ennél is nagyobb érvem, hogy ha az én gyerekem csinálna magának FB profilt, akkor nyilván a saját osztálytársai, ismerősei lennének rajta, nem? Hát ezen a két hamis profilon a többszáz ismerősből egy se volt számomra ismerős. Egy sem. Se egy barát, se egy osztálytárs, se egy rokon.(És nem, a lányomat annyira nem vontam bele, hogy arra kérjem, nézegesse át ezeknek az embereknek a profilját. Voltak elég riasztó alakok is, de higgyétek el, ismerem a lányom ismerőseit.)

Biztos egy osztálytársuk, ismerősük csinálta viccből.
- Mivel mi az elmúlt három évet külföldön töltöttük, a gyerekeimnek nincsenek olyan magyar osztálytársai, akik ilyen viccet csinálnának velük. Ha ők csinálták volna, akkor angolul vagy spanyolul lenne. Az sokkal logikusabb volna.

Ne aggódjak, biztos egy cég csinálta, aki marketingcéllal gyűjt lájkolókat. Ilyesmi gyakran megesik.
- Ez tény. A becslések szerint nyolc millió hamis Facebook felhasználó létezik. Ami mondjuk ahhoz képest, hogy egymilliárd tagja van az oldalnak, nem is olyan sok. Ha valakinek van egy új terméke, amit szeretne bevezetni, akkor nincs egyszerűbb dolog, mint létrehozni párszáz hamis profilt, és ezekkel lájkoltatni a terméket. Egy menő, népszerű céghez mindenki szívesebben csatlakozik, mint egy friss, induló termékhez. Ráadásul tudjátok, a Facebook úgy működik, hogy minél többen lájkolnak valamit, az annál magasabbra kerül a hírfolyamban. Szóval ez egy valóban létező metódus.
Ám az ilyenek nem valódi emberekkel dolgoznak. Lelopnak párszáz fotót a gugliról, és hasraütésszerűen elnevezik: Kovács Jolán, Tóth Aladár, Kiss János.
Ám a mi esetünkben sokkal több energiát fektettek a dologba. A gyerekek valódi nevét használták fel és a hozzátartozó képeket. Ráadásul minket, szülőket letiltottak, hogy ne lássuk.
Arról nem is beszélve, hogy mely cégnek van szüksége egy 9 éves kislány lájkjára, akit, ha kiszúrnak pillanatok alatt törölnek a FB adminisztrátorok, hiszen ő túl kicsi még ahhoz, hogy egyáltalán ott legyen.

Az én hibám az egész, minek teszem nyilvánossá az életünket az újsággal, a bloggal és a Facebookkal. Az ilyen vonzza a perverzeket.
- Hát igen, ez kemény kérdés, mert be kell vallanom, ebben tényleg vétkes vagyok. Csak azt tudom mondani, újságíró vagyok, ez a szakmám. Megírok sok dolgot - többek között, ami velünk történik. A terhességem, hogyan szoptattam, hogyan nevelek. Nyilván ez akkor hiteles, ha ott van mellette a fotóm és időnként a gyerekeimé is. Amikor újságot olvasok, időnként nekem is kell, hogy lássam, ki hozta létre ezt az írást. És bizony, az újságírás csúcsa, ha az ember a saját véleményét a saját arcával vállalja és nem egyike a névtelenül dolgozó szürke médiamunkás-tömegnek. Én büszke vagyok arra, ha a fényképem kikerül egy cikk mellé, mert ez azt jelenti, hogy jól csinálom a munkám. És néha bizony ebbe a munkába az ember családját is belevonja. Nem mindig, de gyakran.
Persze a képeket nem az újságokból szkennelték be, szóval ez felemás kifogás. Mert ott a blog, amit arról írok, hogyan élünk. Amikor elkezdtem írni, nagyon sokat gondolkodtam rajta, mennyire engedhetem be a világot az életünkbe. Hiszen idegenek, akár rosszindulatú emberek is olvashatják a blogot. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy rosszindulatú, gonosz emberek mindenütt vannak. A közvetlen ismerőseim között is lehetnek. Ha a pőre statisztikát nézzük, egy nőnek tízszer akkora esélye van rá, hogy a férje ölje meg, mint hogy egy vadidegen. És a gyerekeinknek is szorgosan tanítjuk, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, de vajon hányszor hívjuk fel rá a figyelmüket, hogy a szomszéd bácsi vagy akár a tanára is veszélyes lehet?
Meg aztán az én blogom kicsi. Mi az a pár tucatnyi követőm ahhoz képest, hogy az egyik kedvenc blogomnak 150 ezer állandó olvasója van, márpedig az illető a saját három gyerekét fotózza folyamatosan és ír róluk. Mindezt Amerikában, ami azért szerintem Magyarországnál jóval veszélyesebb hely és angolul ugyebár kicsit többen olvasnak, mint magyarul...
Ráadásul ha összeszámolom, hogy hány jó élményt, kedves barátok köszönhetek a blognak, akkor az jóval több, mint amennyi kellemetlen pillanatot okoztak trollok, vagy piszkálódó emberkék. Ráadásul aki azt hiszi, hogy emiatt nyitott könyv az életem, az nem ismer. Annyit adok ki, amennyit biztonságosnak látok, és bevallom, mindig marad mesélnivalóm, ha találkozom valakivel. A blog az életemnek egy kicsinyke szelete, aki csak abba lát bele, nem ismer engem. És ez így van rendjén.
És hogy miért rakom a Facebookra fel a gyerekeim fotóját? Igen, tudom, sokan nem teszik meg. De azt is, hogy még többen igen. Mert a Facebook erre van. És igen, lehet hőbörögni, hogy idióta is, aki ezt használja, de vagyunk olyan egymilliárdan, akik nem így vélik, és akik szeretik. És bizony ezeknek az embereknek a többsége rendszeresen rak fel fotókat a szeretteiről. Lehet mindet idiótának és felelőtlennek nevezni, és akkor én is ott vagyok ezek között. De én jobb szeretem minden esetben, ha a tetteseket szidjuk, nem az áldozatot, mert hogy az az igazi bűnös. Szóval szerintem hasznosabb azon gondolkodni, hogy vajon ki és miért csinálta ezeket a hamis profilokat.

Mégis, mire kell valakinek egy ilyen profil?
- Hát erre nem könnyű válaszolni. Nyilván a pedofília az első, ami felmerül mindenkiben, amikor valaki gyerekek nevével, fotójával él vissza. Hangsúlyoznám, nem fürdőruhás vagy kihívó fotókról beszélünk. Csak olyan képeket tettem fel mindig a netre, amiket akár nyomtatásban vagy a blogon is bátran és nyugodtan vállalnék a gyerekeimről, mert nincs más rajta, mint egy mosolygó, boldog gyerek egy szép háttér előtt. Pont olyan, amilyenhez hasonlókat a Facebookot használó anyukák 80%-a nap, mint nap megoszt.
A szakértők szerint az ilyen profilokat gyakran csalinak használják a pedofilok. Hiszen a fiatal tinik hajlamosak mindenkit visszajelölni, aki bejelöli őket, mert akinek sok virtuális barátja van, az nyilván nagyon népszerű. A valós profilok azért jobbak, mint a teljesen hamisak, mert utána lehet keresni a neten. Tényleg van ilyen nevű ember, tényleg van képe a neten, szülei stb. Nem gyanús. Aztán már ez a kislánybőrbe bújt farkas kezdeményezhet beszélgetést, akár találkozást is. És máris megtörténik a baj. Nyilván nem minden gyerek lesz erre is vevő - de aki tudja, mit keres, az megtalálja az áldozatát. Persze más ok is lehet, nem mondom, hogy ez az egyetlen magyarázat, de sajnos elég valószínű.
Mindenesetre az illető törölte a profilokat, ami megnyugtató, ám ahogyan az ügyvéd is felhívta rá a figyelmem, ez nem is olyan jó jel. Mivel ezt a felhívást a Facebookon tettem közzé, valószínűleg ott van az ismerőseim között.
Én meg tegnap óta időről időre végigpörgetem az ismerőseim listáját és azon tűnődöm, kit töröljek, kit tartsak meg. Ki lehet az a szemétláda, aki ilyesmire képes? Vajon egy volt osztálytárs? Egy olyan ember, akivel soha nem találkoztam, de megkért, vegyem fel az ismerőseim közé, mert nagyon szereti a cikkeimet és megtisztelném vele? Vagy talán közeli családtag? Vajon biztonságban lennék, ha minden volt riportalanyomat törölném? Vagy mit se számít, mert aki rosszat akar, az úgyis megtalál, ha nem virtuálisan, akkor személyesen?

Számomra ezek az igazi kérdések. És nagyon zavar, hogy nem  tudom rájuk a választ...

Hogy mi történt eddig, azt a Nők Lapja Cafén lehet elolvasni.

Posted in Facebook , hamis profil , Nők Lapja Café